Este van, sötétlő léptei az égnek, gyorsan közelednek. A köd ma sűrű, gomolygó, mindent elborít. Rövid utazásra indulok, egy falvacska, egy szépen, rendezett tómeder. A fizikai valóság síkján egy hólepte, befagyott jégtükröt látok, a sötétedés utolsó fénycsóváiban.
Kicsit szomorú nyugtalanság van bennem, valami furcsán lappangó feszültség, hiába lépett a jó Merkúr apó a Nyílas csillagképbe, most nem megy a kommunikáció.. Lépéseim súlya után halkan tocsogva sóhajtanak a pocsolyák, s a fák hatalmas koronái alig látszanak ki, a lámpák esti fényének, fátyolos anyagából.
Szinte hihetetlen, de igaz, a tó helyét a jég vette át, hihetetlen ez a befagyott világ. Mennyire más, mint a nyár hullámzó hajlongása, szélröpítő suhogásának nevetése. A kis utat követve, hamarosan egy hídhoz érek.
Egy szép, hosszú fahíd, egészen a befagyott tó közepéig visz. Ahogy rálépek a hídra, lépésről lépésre közelebb kerülök egy másik világhoz.. a szürkület körbevesz és már látom is, a kis szigetet, ami felé tartok. Már csak pár méter.. egyre erősebben érzem a jelenlétet, s meghatottan nézek előre.. hirtelen, mintha Szertartáson lennék.. szinte látom papnőtársam, ahogy megtestesíti az Istennőt. Lábaim elérnek a híd végéig.. s a picurka sziget, egy elvarázsolt szakrális térré alakul át. Érzem, hogy itt van, a befagyott világ közepén, itt alszik, itt lapul a Tó szíve. Körülöttünk egyre homályosabb a tér, mintha egy grafitművész rajzos mozdulattal egybemosná a fák sziluettjét, a ködpaplanok végtelen takarásával.
Megrendült pillanat, tisztán látom CsontAsszonyt a sziget közepén.. szeretnék leülni elé.. de csak megtorpanok.. Zaklatott szomorúságom sajgó fájdalomként tör át szívkamráimban.. és a csobogó, életadó vér.. most vad folyóként árad.. s megtölt a vágy, a zokogó lélek-fájdalom.. s szeretnék odarohanni az Istennőhöz, megérinteni csipkékből szőtt hófehér ruháját.. tétova lépéseket teszek.. vadul zúgó gondolatfolyamokban mesélem el bánatom, s a tér, a táj homályos, misztikus ölelésében..jól látoma korcsolyázó szellemalakok finoman sikló alakjait. A táj körbevesz.. s én elmondom hiányaim, könnyeimmel
öntözve e szomorú lélek-virágot. Megfordulok és az Istennő még mindig ott van, rám néz, tekintete mindent lát, kristályfényű kezének érintése könnyedén átjut a mellkasomon, s nem számít a hideg, a nedvesen cuppogó cipő, melegem van, s szívem rezdülései megrebbenek az Ősi Kéz finoman ívelt, karcsú tenyerében. "Ó hogy hiányoztál..!" - mondom szavak nélkül.. s imáimban áldását kérem, zaklatott folyóként áradó .. rakoncátlan érzelmeim megnyugvását, a Hazatalálás örömét.. a belső misszióm, útkeresésem, reményeim, félemeim által átszínezett útvesztők közötti útjelzőket várva.. kérlelem a Szent Szellemvilágot, hogy öleljen át, s hogy én is hadd adjam át .. mi oly mélyen ég, lobog bennem.
Az Istennő ragyogó Templomában állok, a CsontAsszony földje ez, a bardó állapota, s jól tudom, hoyg meghaltam.. s útközben vagyok.. ez még nem az újjászületés.. csak nézem a homályt.. talán ilyen lesz a végső búcsú.. amikor aranyfényen, aranyló hídon át szökdécselve, valóban Hazatérek, Hozzá, akivel ott ültünk a bolygók időközi terében, láblógatva, történeteket mesélve ..s elmulattunk a csillagok fénylő, bukdácsoló táncán. hej, de messzinek tűnt akkor a földi élet, egy izgalmas kalandnak.. sose gondoltam volna, hogy elfelejtem, hogy emlékeztetnem kell magam az Ő jelenlétére. De így van ez, hálás lehetek, hogy újra találkoztunk s emlékeim újra élnek.. akár a sodrásban messzire futó vízcseppek végtelen vándorlása.
Mág mindig a ködben-homályló, egyszerre vágyott és remélt világot csodálom egyfajta néma áhítattal, míg a Sérült Gyermekből feltörő fájdalom újra útnak indul.. pár lépésnyi ez a sziget, de mégis hatalmas, átlátszatlan, csend-birodalom, csak néha hallani egy-egy vízcsepp puha csobbanását, ahoyg a híd széléről elrugaszkodó..a jégpáncél olvadtabb részeibe csapódik.
Még így is, kicsit fájva, búsúlva is megcsodálom a fék finom, alg látszó árnyalatait, s a hó-tündérek hajszálvékoyn lábnyomait a jég barázdált sapkáján. Az Istennőhöz fordulok ismét.. újra és újra körbejárva szigetét.. belehullva a semmibe, a puhán gomolygó végtelen finomságba. Az idő halad, a hideg újra csípni kezd, már nem érzem a lábaim mégis maradni szeretnék.. legugolok, egészen picurka darabkája akarok lenni a tájnak, s jó közel kerülni a Tó szendergő szívéhez. érzem az Istennő érintését a fejembúbján.. s ha jól figyelek, hallom a Tó alól megdobbanó szívritmus, finom, méhizomzat összehúzó.. mégsem fájdalomban vajúdó, hanem finom dallamban lüktető mozgását. halkan sóhajtok.. az audiencia mára véget ért. Elköszönök, s csókokat dobok a Lélek-Alvó, Szívbe-Lépő Csendet Őrző Ősök Ködmönét Varró, Szép-Homályból másképp Bomló gyönyörűszép Őserőnek.
"Boldog Új Évet!" mondom a Segítők hadának, akiket nem látok most, de tudom, hogy mindenütt jelen vannak. s lassan visszalépek a Hídra, mely kivezet ebből a furcsán-szépen-fájón-megtalált-demégsem látott világból.
Lépteimet a csend kíséri, csak a jobb oldalon elsuhanó patak mondja bugyogva, zajosan a maga történeteit.. sokáig lehetne hallgatni.. a havas, füves olvadó mezőn botorkélva egy 5-ös gyűrűben álló facsoportot találok. gyorsan odapattanok és medveropogtató nagy öleléssel üdvözlöm őket, megköszönve létezésüket, üdvözölve testvéreim szilárdságát, mélyne földbe gyökerező hitrendszerét. Mindent megölelem, szépen sorban, "bárcsak egy fát sem vágnánk ki többé.." mormolom.. s mély elszántsággal a Fák védelmében, új útra készen mocorog, morogva ébredezik a Harcos, az Amazon vére. A késői idő ellenére, amikor elbúcsúzom meglepetten kiált fel egy énekesmadár.. "Óh hát te? neked is aludnod kellene most már.." de jó jelnek veszem.. egy régi barátom szerint, ahol madár szól, ott az angyalok jeleznek.
Vége ennek az útnak, s vár az otthoni kunyhó, kutyusom bátor morgása ..s az esti gyertyák meleg fénye, a tea forró zamat, a füstölő lelket melegítő, illatos, baráti érintése.
Légy Áldott, Barátom, jó utat.. s tudd, a könnyekből születő erő.. újra éleszti, megfüröszti a Bennünk Fénylőt!
jó éjt!
Szilvándor
