2012. augusztus 18., szombat

Tépett sebeiden

Tépett sebeiden

Tépett sebeiden átömlik
a vér,
ennyi ma még
éppen
belefér.

Az este megint oly
üres,
Szívben zakatoló
léptek zaja
les.

Tekints a holnapra,
hátha hazatérsz
s kis házikódban
Földanyánk rög-regéiről
majd bátran így mesélsz:

"Egyszer volt, hol nem volt
messze, valahol fennen
hiéna hangon kacagott
a Hold.

Vékony sarló,
ezüstcsík szája
csak ámulva
bámult
a
lenti világra.

Csillagok
ragyogtak, mint
furcsa fény
szemek
s mit is láttak?

Tarka képek,
zsongó forgatag
alvó lelkek
gyermek-kéz hidak.
Épülni vágyó
rom-test paloták!

A fentiek összesúgtak..
s láttak száz csodát
s nem értették..
akkor miért nem megy
tovább..

Döcögő folyóparton,
meghajló nádasok
kóbor kutyák
közt
farkashang dallamok..

S jöttek, akik
hittek
ékes lánggal
megsütve
a többit
öröm-fénylő tánccal
nevetve

hadd süljön
a pogány,
hisz lelkére
vette,
hej, de jaj
búsuló
fekete terhe

alatt roskadozva,
mint,
panasz szó áradt..
félelemnek,
cifra szavának
ezerszín köpenyét!

"Nem fejlődik, -szóltak..
Ez rest, az istenért
hányszor mondtuk
mi a varázsszó
fénylő aranyért..!"

s gurították őket
mind fel a hegytetőre
"Taigetosz
viháncolva
fog enni
belőle!"

így gondolták
és sajnálkoztak
jó sokan..
"az még jó erős..
abban szufla van.."
s ráfeküdtek az
érző mágiára
s mindarra
mi mögötte van.

...
sok éj s nap telt el..
s még mindig
hiéna hangon
énekelt
a Hold.

S a lelkek,
sorra
hazaszálltak
nekik ennyi
volt,
de valahol
a mélyben

Földanya
ölében
mély béke honolt."

Furcsa e mese
ma este
nem jöttek
elő
az istenek..
csak ülsz
s vársz..
hátha mégis..
valamit

e szórt -fény káoszból
megsejtenek
s bepólyázzák
összetört
szíved.

* * *
2012.augusztus 13.

2012. július 16., hétfő

Éjek lépte


Éjek lépte

Éjek lépte halkan,
Üldögélek
Farkas vonyította
Zajban.

A Hold fogy,
Míg teste csökkenő
Mágiája
Mégis, egyre nő.

Elviszi  a terheket,
A korai bánatot,
Nem vagy többé
Elhagyott.

Nem vagy itt



Nem vagy itt

Mennyire nem vagy itt,
Lelkedben, pedig fény lakik.

De újra és újra hallom,
Távozó lépteid.

Majd visszatérsz győztesen,
Rom verte halmokon.

Az Ég, a Szél
Jajkiáltásait hallgatom.

2012. június 26., kedd

Ámul és Révül



Ámul és Révül

Egyszer volt, hol nem volt.. volt egy öreg, poros ösvény.. az út messzire kanyargott, szélein vadvirágok és zöld fűfélék nőttek, előtte kéklő hegyek magasodtak. Szép, nyugodt, nyári nap volt.. döngicsélős, lustálkodós.. Ez utacska szélén nyugodtan ücsörgött Révül, aki arról volt híres, hogy amint lehunyta szemét ..hoopsz máris a Föld legmélyebb rétegeiben találta magát.. az alsó világbeli cimborái társaságában.. hej , de szerették őt a gyökerek, kavicsok..ide oda csillanó kristályok!
ha éppen nyitva volt a szeme, bizony akkor sem kapkodott..(az idegességet hírből sem ismerte..) nyugodtan szemlélődött..s bizony mondom, mindig talált valami kis apróságot az égen vagy a természetben, hol egy kunkori fehér felhő, hol egy kibukkanó virágszirom..fénylő energiája ragadta meg..könnyedén hajózott velük a Lélek tengerén. Így sosem unatkozott, élete napjai csupa nyugodt ringatózás és belső mosoly volt.
Tőle nem messze az Úton felbukkant egy másik alak: Ámul. Ámul csupa ragyogás volt, a lehető legjobb helyen érezte magát, s ő aztán bajnoka volt a rácsodálkozásnak. Órákig bírta figyelni a madarak szárnyaló táncát, a vízcseppek permetfürdőinek ütemes pattogását, daloló balerina mozgását.. s ettől a rácsodálkozástól szemében a nevetés virágszirmai színt váltva nyíltak, s sejtjeiben édes hegedűszóként énekelt a derű.
Most épp egy nyüzsgő forgatagból, a nagyvárosból érkezett..így szinte még szédelgett az energiák harsány, élénk találkozásaitól..de mivel abban a szerencsés csillagjegyben született, ami megadta a Jelen-lét áldását, a múltbeli események, mint vidám vásári forgók üldögéltek tarisznyáján, az emlékek elkísérték, s vidáman fecserésztek egymással, majd könnyű pillangószárnyon elrepültek a Napkohó felé.
Ámul így könnyedén, állandó ürességben érkezett a különböző világokba, hogy újra és újra rácsodálkozzon az élet ezernyi rebbenéseire, szikráira.
Ámul nagyon szeretett barátkozni, így mikor Révül mellé ért illendően bemutatkozott. 

Azt mondják az öregek a rokonlelkek azonnal felismerik egymást..
Ámulnak nagyon megtetszett Révül nyugalma és a szemében feltáruló madártoll-vízcsepp-gömb világ, ég-kékje-felhőbárányok fehér békesség, a fenyvesek zöld suhogása-mókus kacagás lét.
Révülnek is jóleső volt felfedezni Ámul egyszerre friss, virgonc lépteiből fakadó élet-virágzást, bohóc-bolond alakját, s az állandó változásban érlelt színkavalkádokat, ami meg megült Ámul ruháján, vállain, elfutó, halvány ráncain. Most épp egy nagy madárfészek tartott vele, s tarisznyájának emlék gömbjeiből az utolsó nagyvárosi tündérkezek pattantak ki..s színes szárnyaikkal elillantak..akár a kámfor.
Találkozásuk olyan volt, mintha egy bűbájos vásárban lettek volna..a bűvész és a zsonglőr, a bohóc és az akrobata.. tele voltak ezernyi és ezernyi történettel..amelyek újra és újra szőtték magukat a pillanatból, a jelen-lét patakzó forrásaiból.

nagyon sokat "beszélgettek".., amiből egy gyanútlan utazó nem sokat vett volna észre..Révül továbbra is üldögélt..Ámul pedig mellette álldogált, csak időnként szökkenve egyet az ujjongás gyermeki izgalmától.

Beszédüket nem értette halandó emberi lélek, inkább képek, zenék, hangok vibrációját sűrítették egy -egy mozdulatba..s mégis láthatatlan spirál tölcsérek úsztak körülöttük.. s szívük hídján gyakorta átsétáltak egymáshoz, majd

újra és újra megrebbenni, megfürdőzni a  lélek másik világában.

Mindketten tudták a világ kaleidoszkóp, s  míg Révül egyszerre helyben maradt, mégis utazott, addig Ámul mindig vándorolt, mégis szinte mindig egy helyben maradt.

Hamarosan rájuk esteledett, el is határozták együtt folytatják útjukat.. ami külső szemlélő számára ugyancsak meglepő volt.

Révül hirtelen becsukta a szemét, s mikor kinyitotta már három útkanyarral odébb üldögélt .. Ámul lassan bandukolt, (néha ugrabugrálva, azért.. )  mégis pontosan tudták, mikor, hol fognak találkozni.. azt ki, milyen formát ölt, mindig csoda és titokzatosság vette körül.

Így közös vándorlásuk hihetetlen jó mókának ígérkezett.

bár szerényen haladtak útjukon, fényük mégis megcsillant..és minden élő érezte különleges vendégek haladnak át a tájon.

Így találkoztak beszélő fákkal, a bölcsesség rókáival, a tengerléptű óriással, a felhőasszonyok pletykáival, az Erdő zsongó, fecsegő, elhallgató, mély, csendes, búsan szép, felfénylő, hajnlai est, éjszakai alkony mindig változó formáival, alakjaival.

Nem messze egy szegény, szomorú falucska hasalt a dombok közt.
Az emberek törődöttek és fáradtak voltak, lelküket sok fájdalom és gyász borította.. színeik a mély-sötét barnától.., a fekete-sötétkékig terjedtek.
Panaszaikat a földbe sóhajtották, a szélbe kiáltották és könnyeikből halk erecske fogta körül a települést, aminek bánat párája.., állandó fehér ködöt eregetett, az így is homályos kunyhók köré.

Ámul és Révül híre messze megelőzte lépteiket, nem is volt ez nehéz, hiszen a két ifjú ragyogása akár a déli, éles napfény..csak világított, világított.

De furcsa egy világ ez, itt vajon mi történhetett? Hogy kophattak meg a virágok színei, mi ez a bús, szomorú, koszos táj.. vajon honnan ez a szürkeség? - gondolták a Vándorok, de mivel nem ismerték a félelmet, nyugodtan lépkedtek tovább.

Az emberek elbújtak, megrémültek a szokatlan ragyogástól, akárha barlang mélyére érkezett volna a TeliHold fénye..

elsőként a kóbor kutyák, macskák.., és a gyerekek merészkedtek elő.. a bánatos szempárok sokaságában a tompaság mögött mozgolódni kezdett a kíváncsiság!

Ámul felpillantott a csillagos égre, integetett az épp elsuhanó Csillag-Paripának, s felkacagott. Nevetése, mint egy tóba dobott kő..
fenylő gyűrűket varázsolt ..s át áthullámzott a szomorú, szürke falu falain..házain..
Maszatos kislány állt elé, s kérdőn nézett rá.. Ámul ruhaujjából csillagport szórt szét.. s köröket rajzolt az út poros repedezett darabkáira. A körök felfénylettek..s Révül intett, hogy üljenek, álljanak bele bátran.
A kutyusoknak, a macskáknak nem is kellett inteni, vidáman hemperegtek a szokatlan fényes, kristályokban.. ahogy megrázták magukat, újabb és újabb fény buborékok szálltak a düledező viskók közé.. 
A gyerekek beültek a körökbe, benne álldogáltak .. s Ámul ekkor az Égre mutatott. az addigi, unalmas feketeség helyén most milliárdnyi fényes csoda sugárzott.. a gyerekek észre sem vették hirtelen felmagasodtak.. s az Univerzum fehér Tejútrendszereinek, az Ég végtelen , tágas kupoláinak csarnokában álltak!

Hű, mennyi minden történt ott! nem győztek csodálkozni.. egymásnak mutogatták, összesúgtak.. s sokan csak némán álltak.. szemükön át lelkük sejtjei..itták, itták a fényt és a képeket, a mozgalmas felső világ hosszú útjait.

Révül mellettük ült.. sosem tudták meg hogy tudta megsokszorozni magát.. mintha minden gyerek mellé jutott volna belőle..
Kristályokat osztogatott, mindenki más és más színt kapott, formáik is különbözőek voltak..
s a Világok hármasságát magyarázta szavak nélkül.. mégis mind megértették, hisz saját nyelvükön szólt hozzájuk.

Ámul mosolygott és immáron kisebb kutyafalka társaságában, a vállán galambokkal, a tarisznyáján utazó macskákkal..táncos léptekkel perdült, fordult.. s akár egy színes Varázsköpeny..ruhája úgy ontotta a virágokat, a színeket, a formákat,a  történeteket.. a kisebbek halkan felkacagtak..majd a nevetés áthullámzott a testükön..s egyre nagyobb hahota lett belőle...

Senki nem tudta, mikor érkeztek meg a felnőttek, akik először távolabbról..majd lépésenként egyre közelebbről szemlélték e furcsa eseményt. gyanakvásuk.. homlokuk összeszorított ráncai..lassan feloldódtak..

A Varázslat egész éjjel folyt, mint egy zenélő képeskönyv, mint  egy élő mesélő Barlang mozi olyanná vált az égi színpad..

Erdők suhantak, kastélyok tűntek fel, lovagok vágtattak, máshol tündérnépek énekeltek, fontak, szőttek, máshol az állatok ezernyi képviselője mutatta be történetét.. s néhány szerencsés még a Mindent Mozgató Kilenc ÖregAsszonyt is láthatta.

ó..megannyi időkapu mutatta fel-felfénylő körvonalait..

végtelen hosszan lehetne mesélni.

Az éjszaka talán 7 pillanatig, 7 napig, 7 hónapig vagy 7 évig tartott?

Senki sem tudja ezt már.. de az öregek úgy mesélik nagy becsben tartották a két Vándort, s a szomszédok hamarosan rá sem ismertek a falucskára, aminek vidám színei, élő sövényei, piros pozsgás kacagó gyermekei, az Élet örömére ültetett fái..mindenhol virágoztak, búgtak..nemes-édes gyümölcseit, messze földön emlegették..

Talán arra sem emlékeztek már mikor indult tovább Ámul és Révül..
de ajándékként ott hagyták tanításaikat, amit azóta is tovább adnak egymásnak..öreg a fiatalnak, fiatal az öregnek, a házi állatok az embernek, az ember az állatainak.. ami megmaradt a rácsodálkozás képessége.. a létezésbe vetett mély bizalom..és ha valaki elcsigázottan érkezik, csak kikísérik a falu melletti mezőre, ( a kövek éppen körbe rendeződve fekszenek ott..békésen..) s felmutatnak az égre..majd otthagyják..
s lásd reggelre kelve valami megváltozik az érkezett tekintetében.. s ugyanazt suttogja,mint a falu népe egykoron: Ámulat és Révület.

E varázsszó azóta is elkísér minket.. mikor egy régi-új mozdulattal az aprócska bőrből készült zsákocskát érintjük a nyakunkban..melynek mélyén bizony a varázslatos csillagpor-kristály amulett lapul.. nos még ha a sok érintéstől a bőr már ki is kopott egy kicsit.. a
Varázslat még mindig működik..

akár megállunk utunkon ...akárha csak üldögélünk a csillagos ég alatt..
Révület és Ámulat.

2012. május 17., csütörtök

Kék Út


Kéklő úton indulok
s fehérségbe érkezem,
fényes Napszekerén a
diadal születését
meglesem.

Fehér felhő
alagútban járok
és víz-csobbanás
égi áhítatban
átadom, ölelésem.

Nem tudhatom, merre jársz,
De a sziklák hullám verte hangjain
Meghallom szív-dobbanásod.
Ha eljössz majd..
megtalálod a vízmosta kavicsokba 
suttogott üzenetek, 
hömpölygő mormolását.    

* * * 

2012. március 23., péntek

Zengimnek..

Zengimnek:

Útra lépő lábaid
megáldom, Kedves
szaladj hát a
színes hegyekhez
és a kanyargó
égi patakokhoz.
Lásd gyertyákat gyújtottam
szobánkban,
ősasszonyok képein
át
halkan elsusogtam Neked
a legújabb mesét,
Zengi, égi történetét.
Mert lásd megnyílt egy kapu
s Te mindig kíváncsi
Hosszú orr, Zengő
menj csak..
szimatolj bátran!
lágy szellő motoz
aranyló bundádban.
Nézd, milyen csodaszép az ég..
nézd a felhők szép lélegzetét..
s látod,
az égi virágok tündöklően,
Neked énekelnek.
tudd,
mindig szeretlek..
s Veled vagyok Bátram!
majd kacagunk még, az égi bálban..
s együtt lessük a manót, a
fa görcsében megbújó
koboldot.
De menj most,
látom a Kapuban Téged hívnak..
adj utat az újnak..
s hogy hadd öleljen a
Végtelen, Most!
Szívem,
Testvérem,
Kincsem,
engedd, hogy az Istennő
intsen.
Látod?
Máris átölel
s hatalmas karjával
jólesően
dögönyöz.
Az ősanyák szemében derű
csillan,
a fájdalom
messzire illan,
hisz jó pásztorom
HAZATÉRTÉL!
Találkozunk..
Az Égi kert összes szépsége
a tied,
A Földi kert itt maradt velem,
s integetek..
minden, csillagos éjjelen.

szerencsés vagy,
mert sámán vagyok
létrámat, mit nyírfából faragok
egyszerűen a Göncölszekér
lábához támasztom..
s széles-mosoly
arcon
szaladok Feléd.

Így lesz!
S elmesélem majd
éltem történetét..
s meghallgatom kalandjaid,
miből volt és lesz elég.

S nevetünk sokat, hempergőzünk,
ahogy tettük..
nem is oly rég.

Menj, Kincsem..
Vár a messzeség.

* * *

bocsáss meg a szenvedésért, szeretlek és Veled vagyok..csak hívj és mindig segítek, mindent köszönök, egy angyal voltál..már itt is..
hát még mi lesz az Égben? : ) parádés mulatság.. máris úgy érzem.

Vigyázz magadra Zeng, csak pár lépés, amit egyedül kell megtenned, gyönyörű aranygömböt rajzolok köréd, a gyertyák égnek, s a füstölő leírja kacskaringós, szép íveit.

Szeretlek, édes kiskutyám, és mindent köszönök Neked!
Őrzöm 4 tappancs, puhán karcsú léptedet.

* * *

átölel és tart
elenged és útra bocsát
Szil-ed

2012. március 12., hétfő

Istenek itala

Istenek itala

alma és mandarin facsarva

gépben zúgnak,
dallamra..
zúdul a fahéj s egy cseppnyi méz..
a tetején úszkáló kókuszreszelék.

mennyei ízek áradnak..

napsütötte erők
áthatnak!

* * *
2012 március 8.

Tanya

Egy alföldi tanyához
Fáradt Utazónak
nyugodt kedvén,
mintha átsütne
a fogyó, Holdfény.

Az éj csendjében finom
lüktetéssel dobol a szív,
s halk énekükkel
a kályha parazsára
emlékeznek a csontok.

Vidéki táj illata
megmaradt a bőrön,
kibújkáló zöld
levelek -tavaszi köszöntőn
illegnek-billegnek,
csendben integetnek.

Zengi hempereg a Földanyával
futna - ha lenne -
egy birkanyájjal.
De mivel az nincsen
marad a sárga teniszlabda
fut a térrel, a széllel,
az úttal
s csaholva harapja
a levegő szép-hűvös fényét.

Csendben letérdelünk
a sárga, száraz sásos
fűcsomókra,
4 őzet látunk,
messze bóklászva.

Földanya ima,
Égapa moraj
a test lélegző
játéka - enyhe szélvihar -
mégis,
édes fűszer csók
egy szent pillanattal.

Mintha az idő végtelenre
lassulna,
nem fut, szalad és rohan..
csak ballag
csillagfény-szelíden,
komótosan.

Madarak raja száll,
a szürke lég
alatt,
160 éves eperfák
kérge, mi kezembe
maradt.

Köszönet a tájnak,
a házigazdának
s a mindent elöntő
életöröm láznak.

Néha kiáradt a
Napfény az Ég
magasából,
áradjon az áldás
Földanya hasából!

Elcsendesül bennem
az íz-hang-árny-fény
kép
s elringat..
ezer karján,
az áldott
Mindenség.

* * *
2012. március 19.

Morrighan

Morrighan

Holló száll,
fenséges király.

Morrighan vár
a Fogyó Holdnál.

Kint a szikláknál
Tündéres-nép, táncot jár.

Táncos léptek,
díszes csatok..

Könnyű léptek,
manó vagyok.

Mosolyom, kobold-erő
csendül, pendül a furulyaszó.

Dobszó hallik
Élet-Fűzfa szépen hajlik.

Jöjj, erdei hajlékomba
Szép álmokat, átdalolva.

"Morrighan vár,
add a batyud Már!"

"Sohasem kár!" -feletted
bölcs Holló jár.

Zörren a csörgő.. megszülető
Élet-dajka-bölcső.

Táncunk az Egy!
Minden megrezeg.

"Csak lélegezzünk!
Csak lélegezz!"


2012. február 27., hétfő

Az erdő - börzsönyi séta ihletés

"A Nap aranyló sugarai megvilágították a dombocskák , hegyhátak oldalát. a fehér hófoltok, mint az őz pettyegetett bundái, úgy terültek el a föld-hullámok avar borította testén. A fák megcsiklandozták az Ég kékségét, s a hatalmas hahotától szétszakadtak a felhők fehér szegélyei.. A cinkék őrülten énekeltek .. s a Vándorlás ritmusa transzba ringatta a testem. Megálltunk, a csendben..az erdő mellkasa a tavasz izzó fényén emelkedett süllyedt.. e vad szívdobogásba szinte belerogytam.. míg lépteink az avar felett szálltak, lelkem már a zöld, odvas fák időtlen üregein át.. a lenti világ széles csarnokában járt... s a színe szálakat reptető rokka kerekei mögül egy öregasszony nézett rám..Fenséges nyugalma átsütött téren és időn.. csak álltam ott.. megpihenten-megbabonázva.. Mélyen magamba lélegeztem tekintetét.. " 

 (részlet az Erdei Léptek Naplója c. alkotásból.. ma, a börzsönyi táj ihletéséből... merítve)

az éjszaka..

'A lány lassan kisétált az éjszaka hívogató hűvösébe és talpát az első zöld fűszálak.. érintették. Mindenét hátrahagyva sétált.. s egy bizonyos, lassú lüktetés töltötte fel testének sejtjeit. Nem tudta, a a finom zümmögés honnan indult el..de belülről világítottak a hangok. Belépett a Kőkörbe.. libabőrös lett, mint már annyiszor..ha a kövek bűvös, ősi ereje hívta. Ruhátlan testét átkarolta a szél.. táncolni kezdett.. s csókjait az éjbe küldte.. a fáknak, a földnek, a csillagoknak, a Holdnak, az alvó békaseregeknek.. az álmukban pityogó madaraknak.., a távoli Hegyek kristály-derengésének. Csukott szempillája mögül is jól látta a lények, dolgok fényes rajzolatát.. s szívverése együtt mozdult az éj hangjaival. Az Időt Áldó Bölcs Asszony épp a vénséges házikó tölgyfa asztalánál ült, fonalait a színek hullámzata olvasztotta össze. Bal kezére nézett..finoman megrándultak ujjai, s a ráncos kézen átfutott egy halk remegés. Nem szólt semmit, kuvik testvére hangosan válaszolt.. odakintről. Bólintott.. Tudta, hogy a Lány táncos léptei megrezgették a hálót.. a Rítus egy újabb Utazót hívott meg.. az utazás megkezdődött.. vagy talán sosem ért véget? ' (részlet az Erdei Léptek Naplója sorozatból)

2012. február 18., szombat

Tavaszlépő

Tavaszlépő

Tavaszlépő  szép szavakkal,
angyalszárnyas szélrajzokkal,
Zengő tappancs könnyű lépte,
tavasz-tündér érkezése. 

Olvad a hó,
kéklő az ég
s a habos fenség,
a végtelen,
szép Mindenség

újra dúdol,
újra dúdol.

2012. február 16., csütörtök

Farkas Nagyanyám

Farkas Nagyanyám

ó Farkas nagyanyám, farkas nagyanyám
emlőiden szoptattál
az út fehér haván,
játszadozó kölykeiddel viaskodva
nőttem
s lábaim
hosszúra nyúltak
ez élet-táncban.

...

Eljött a nap, mikor elhagytalak
ó Farkas nagyanyám, farkas nagyanyám
s hosszú vándorlásom
alatt
hiába kerestem a falkám
száműzöttként bolyongtam
immár.

Megvénültem, s elfelejtettem
mit ifjú hévvel
a hó tüzén
tanultam.

Megrövidültek lábaim,
s felemelt fejjel
jártam,
ó nagyanyám!

Kétségektől őrlődve
kerestem nyomaid,
s már elveszni látszott
a remény, ó
Farkas nagyanyám!

De a legsötétebb
éj
rejtett zugán,
egyszerre meghallottam
lépteid.

Szívemben felzokogott
a hívás,
s hangod magasát
követve
ugrottam
Feléd!

Ó Farkas nagyanyám,
farkas nagyanyám
ősz tincseid
láttam meg
először,
Hold
kerek tükrén,
apró csillanással.

Ó Farkas nagyanyám,
farkas nagyanyám
karjaidba vettél
és emlőd
nyújtottad
ismét.

Kincsként ragyog
tejed, forrásként
a
kiapadhatatlan
s lám
erőm
visszatérni
látszik.

Lábaim újra erősek,
fürgék,
s éveim számai
visszakoptak.
Farkassá váltam,
s testvéreim
nyomát látom
a hóban.

Köszönöm neked
Ó Farkas nagyanyám,
farkas nagyanyám
csontjaimban dobol
újra a Falka
vére.

Köszönöm neked
Ó Farkas nagyanyám,
farkas nagyanyám
dalom felszáll az égre,
annak is íves-míves
szépséges
tetején játszik.

Áldott a sötétség,
ami a fény szülötte,
áldott a pillanat, mi
ott volt előtte,
s a halkan
ünneplő
Mindenség
rezgésének
sokszínű
léte.

Áldott
ajándékod:
a szívbéli
béke
Ó Farkas nagyanyám,
farkas nagyanyám,
köszönet érte!


* * *

2012. január 28., szombat

Hegyek közt

" A Nap kisütött, a fiú tovább lépdelt s sziklák között. Tudta, hogy még 1500 méter felfelé. Ütemesen lélegzett, a hideg hegyi levegő megérintette bőrét, s sercegve csúszkált a pár napos borostán. Egyedül volt és ez egyáltalán nem zavarta. Szerette a táj nyugalmát, a fenséges, hatalmas ég színjátszó változásait és a végtelen teret. Teste hozzászokott az erőltető menethez, szíve előtt a már e hegy tetején állva látta magát.., egy-két gyors fotó az otthoniaknak s egy újabb.. elmondhatatlan pillanat. De addig még menni kellett.. korán kelt.. még sötétvolt és a metsző szélben eltartott egy ideig, míg ujjai felmelegedtek.. pedig igazán nem panaszkodhatott, ruhái, kesztyűi és felszerelése nemcsak jó márkát képviselt, hanem valóban melegen tartotta a testét.
A felfelé kaptató alatt, gyakran került egyfajta mély meditatív állapotba.. míg bakancsa átgörgött a morzsalékos, jeges sziklaperem maszatos útjain. Ilyenkor észrevette, hogy a természet kinti varázslata.. valahol mélyen, egészen a csontjáig hatolva él és középpontjában, spirális fényben dalol, énekel egy ritkán hallható vibráció. Tökéletesen szabadnak érezte magát.., s a múlt képei, a város, a kapcsolatok fojtogató béklyói úgy hullottak le róla, akár hópelyhek a szélrázta, 30 méteres erdei fenyőről.
A Nap csábítóan világított és szívesen levette volna a szemüvegét, de tudta itt már vigyáznia kell.. eszébe jutott egy korai emlék, amikor harsány, fiatalságának vakbuzgóságába vetett erejével indult útnak.. és hegyi zergeként rohant felfelé, nagyon kevés vizet vitt csak és azt hitte sebezhetetlen.. Emlékezett a mámoros rohanásra, a Napból felszívott erőkre.. majd ahogy az órák teltek.. a hirtelen kábult vakság állapotára és hogy felrepedt ajkai s kiszáradt szája, hogyan követelte az életadó vizet. Hosszú bolyongása után.. csak pár szerencsés véletlennek köszönhette, hogy nem zuhant bele egy alattomos szakadékba.. s élete néha csak hajszálon múlt. Most megmosolyogta ezt a hirtelen elé ugró filmkockát.., s megnyújtotta lépteit.
A szél egy meglepő, gyors rohammal hozta a jelenbe.., s meg kellett feszítenie minden erejét, hogy megkerüljön egy ártatlannak tűnő jégörvényt.
A Hegyek Bölcs Szellemei lenéztek rá és biccentettek egymás közt. Jól ismerték Őt.. s tudták hosszú, kemény éjszaka vár rá..
A Csend pillantása végigsöpört a tájon.. s valahol , messze egy óriási orkán kezdte felfújni magát, a hegyek közt megcsillanó tavakban, nézegette duzzadó imait.
Számára, jó móka volt a tombolás. .."(folyt.)

2012. január 23., hétfő

" a lány futott.. az erdőn át.. szarvasként szökellve, átugorva a vihar sújtotta, elterült fatörzseket. gyerekkora óta ismerte az Erdőt, s annak megannyi szépségét.. Napfényes séták, beszélgetések a Moha Asszonyokkal.. érett bogxk csemege-gyűjtése.. a madarak, fák énekeivel való tánc.. de ez még a Nagy Hideg idők előtt volt.. komor, baljóslatú felhők jelezték a jöttét.. s a népek bölcsei megsúgták törzseknek.. Izmos teste könnyen repítette őt.. még most is szerette a futást, most is.. mikor az Árnyak oly közel jártak..
de még vakon is oda talált volna a Szent Fához.. akinek odva összegyűjtötte, méhében érlelte a hajnali derengés könnycseppjeit.. Az öreg gyógynövényes lánya volt, jól ismerte azt a rejtelmet, amit későbbi korok varázslatnak neveztek. Tudta Az Újhold segíteni fogja.. s a 9 napig tartó zsálya füstjébe mormolt ima..a kiszórt kavicsokból olvasott jelek.. kedvező időt jósoltak. Sietnie kellett...de nem tudta szemét levenni az esőcseppek gömbölyded, finoman csillogó formáiról.. sosem látott szebbet, gyerekkora óta a víz bűvölte el a legjobban. a cseppek tökéletes formáiban ott rezgett a Végtelen minden érintése, tapasztalata, bölcsessége.
Amikor odaért a Fehér Tisztásra a Hármas Rejtettekhez lépett. Mozdulatai a régi rituálék erejét tükrözték. (...) Az égiek gyorsan válaszoltak.. lába hirtelen mélyre nyúlt... akár a fák gyökerei.. s máris ott találta magát a Rejtett Ösvényen. A sziklák közt megbúvó, természetes kőmeder már várta.. dallamok szálltak át lelkén és a Segítők átsuhantak a téren.. Szívének becsukott szemhéja alól a Víz Kék Spirálja örvénylett át.. elsuhantak előtte a folyók,a tengerek, a tavak, az óceánok hullámzó mélységei... a vadon szőtt melódiák átíveltek a Kőmedren.. s Kék Spirálból kiváló fények elkezdték feltölteni a kerek mélyedést... mint egy fényes bálon, úgy érkezett meg az Újhold fényes, istennői ereje.. Fehér Fogatáról mormolt ékes szavai hallatán a Kőmeder fényei megteltek az életadó Vízzel, s a mélyében Kék Sárkányok fényes, szép pikkelyei villantak fel.
Körben úsztak, erőteljes sodrást, hullámzást, belső örvényt keltve..
A lány tudta, hogy itt az idő... az Erő, amiért jött.. és a kapu készen állt!
Felhúzódott a mélyedés kőpárkány szélére..s izmos testét megfeszítve... a Mélybe ugrott. Mind zümmögtek, csobogtak, énekeltek.. s kíváncsian hajoltak a fekvő Kőtojás fölé.. majd hirtelen csend lett.. " (folyt.)

(új csoport..Szilmesék címmel, hamarosan..)
boldog Víz -Sárkány évet.. merítsetek erőt az Újhold energiáiból..

2012. január 19., csütörtök

Artemisz vére (részlet)

Részlet az Artemisz vére c. novellámból..
Mondtam neki, hogy ne tegye.. de nem értette meg.. felszegte fejét és elrohant. Kérleltem volna, érveltem volna, de csak a sötét űrbe kiabáltam.., mert már sehol sem volt.
Élete színpadán, hősies lépésnek tűnt. De én nem onnan néztem Őt, mint a többiek. Úgy láttam Őt, mint az ősi időkben futót. Lobogó, fekete hajjal száguldott, vad amazonként, csatákat nyerve, vad, fehér paripáján hujjogva, harsogva, életigenlőn.
Ránéztem és tudtam Artemisz vére pezseg benne, azonnal felismertem, bár ő Afrodité bájos papnői körébe vágyott.
Másként néztem rá, azzal az ősi pillantással, ami nekünk adatik meg, a rítus pillanatában születetteknek. Néztem rá farkas barna szemével, némán a hóesésben. Néztem rá bagoly sárga szemével nesztelen éji repülésben, néztem rá, mint felhergelt tigris.. 'azzal' a tűzzel, néztem rá, mint a róka, a föld erejével. De nem figyelt rám, lobogó türelmetlenség égette. (..)
Végül varjúként szálltam mögötte, testvéreim körtáncából kiválva a magasba nyúló fák, ágaiból.
Elrohant és a fekete lég úgy meredt rám, mint egy hatalmas kapu.
Hópárduccá váltam és nesztelen mancsaimmal elindultam, hogy becserkésszem a démonokat, akik üldözték őt. Nem voltam egyedül, sosem voltam. A Nagy Fehér Puha Talpak családja felismeri a veszélyt és kérés nélkül, a sürgető éteri hívásra válaszolva ered a fékevesztettek nyomába.
Szemünk villogásától, a fény erejétől megriadtak.. de érezték a félelmét s ez mindig újra és újra Hozzá vonzotta őket! Megpróbáltunk tüzet gyújtani, hörrenésünk és morgásunk láttán odébb settenkedtek. Nem tudta, pedig a védelmünk alatt állt. Rongyosra szaggatta ruháit a vad rohanásban, szíve hevesen dobogott és kimerültségében reszketett, hosszú órák után kimerülten esett össze. Pettyes bőrünket terítettük alá, s a tűz ropogó lángjainál melengettük. Rémálmai voltak és gyakran kiabált álmában. Mellé heveredtünk és az éj csillagos fényeit hívtuk, oltalmazón. Vörös Fenyők léptek hozzá közelebb, kérges kezük varázslatot hordozott. Bölcs MohaAsszonyok gyógyították
a sebeit, melyek reggelre mindig összeforrtak. Könnyei ezüst sáv-ösvényt vágtak kisebb testvérünk, a Kölyök bundájába. Őt nagyon szerette.. együtt lélegeztek, ujjai megérintették az apró pettyeket, átölelte a Kölyök nyakát és lassan elcsitult nyugtalansága. De a hajnal hamar megérkezett, s a Nap első sugaraikor mennünk kellett. Sosem mentünk túl messzire, rávicsorogtunk a démonokra és a NapAsszony aranyló tekintetére bíztuk őket. Nappal sosem voltak olyan merészek.. Mocorgott és lassan felébredt.., felejteni akart..így nem emlékezett ránk, tekintete olyan messze volt, hogy még mi sem értük el.
Nem törődtünk ezzel, bíztunk benne, hogy egy nap ez megváltozik és ahogy felismer bennünket, ráébred igaz természetére.

Tudtam, hogy eljött az idő. Mennem kellett.., az Őrzők már jelezték ezt. Megéltem már máskor is, de a történetnek ezt a részét, sosem kedveltem. A Nagy Barlang már várta Őt, s oda csak egyedül léphetett be. (..)

El akart menni.., hol kétségbeesetten rohant, hol lassan sétált. A többiek nem látták őt, viccelődtek vele, megveregették a vállát s az általános várakozás közben egyik lábukról, másikra állva megkérdezték: „Hogy vagy?” - mindig őszintén felelt, s ettől kezdve már nem figyeltek rá. Megpróbálta újra és újra összefűzni, élete történetét. Akár szakadozott filmkockák.. úgy úsztak széles vetítővászon homlokán a képek. Mi sasként repültünk és tollainkat lábai elé szórtuk, hogy felnézzen az égre.. de voltak, akik egy ajakbiggyessztéssel, gúnyosan, méreg-nyílhegy szavaikkal újra és újra egy előre megásott gödör felé lökték. Nem csinálták feltűnően.. mindig csak egy kicsit.. lassan, de mélyre ható méreg egy olyan utazónak, aki már régóta járja a sivatagot és mindenkiben, aki a kulacsát nyújtja.. megmentőt remél. Finom érzékenysége megmaradt, még ha ezt maga előtt is titkolta, gyakran „látott” csak nem hitte el.. de a Nap különösen kedves volt számára.. s az Aranyfényű, újra és újra bebugyolálta Őt!

Sokan lenézték és láthatatlan üvegdarabokkal vagdosták bőrét.., mázos mosolyukból sütött a gyűlölet és ítéleteik súlyos rétegein figyelték lépteit.

Én másképp láttam őt, szerettem és éreztem honnan jött, a régi idők nyomai ott ültek szomorú tekintetének, mély kút csillanásán.Megláttam benne a tisztán ragyogó drágakő erejét, láttam átfényleni összeráncolt homlokán és szakadt ruháinak, rongyos, tépett vásznain. Tudtam,  mekkora utat tett meg az elmúlt életek alatt..


Ahogy elment, tudtam.. most el kell válnunk egy kis időre. Nem tehettem mást.. csomagolni kezdtem, s nekiálltam kifaragni vándorbotom.
Felnevettek, tenyerüket dörzsölgették és hiéna nevetésük az Univerzum távoli bolygóihoz is elhallatszott. Kirázott a hideg.., azt hitték sikerült felfalniuk. De mi (társaim és én) tudtuk, sosem fogunk lemondani róla. Bátorításunk, hitünk, reményünk egy apró kristályba fújtuk és amikor rés támadt a lebegésben, mikor az éhes Belső Gyermek fásultan kinézett szívéből, megmutattuk neki.. és azt is, hogy a Szív Ösvényén megtalálja majd.

Míg szent szellemem nyugodtan sétált a hegyek közt, a testem és az elmém harcolni akart érte..
de már nem volt itt.., s én a zsálya testvérek szépséges füstjébe küldtem imáimat.. majd lassan elindultam a Fogyó Holdhoz, hogy sugaraiba göngyölve engedjem el fájó bánatom, s szívemet az Élet Vízébe merítsem.

(folytatás..köv)