December 17.-e van péntek koraéjjel. Odakint a fagyos sötétség fogja vasmarkába a hegyeket, a fehér, ropogós hóban jól láthatóak a szarvasok, őzek nyomai. A csillagok is dideregve bújnak el a messzi, távoli álmok háta mögé.
Szunnyad a föld, valahol mélyen egy sárkányasszony alszik, arany színű testének pikkelyei fényesen világítanak. Koronája megcsillan, s minden lélegzetvételekor tűz szikrák pattannak szét, melyek a Földanya méhének ősi lángját tükrözik.
Ez a láng mindig ott van, mélyen a föld alatt, folyamatosan lobog, megvilágítva a végtelen barlangi folyosók ősöreg falait.
Persze ezek láthatatlan folyosók, csak a beavatottak tudnak róla. Az Ősi Tudás Őrzői, ha jól tágra nyitod a szemed.. néha megláthatod őket.
Még a didergő feketerigók is tudják hol laknak Ők.. s még ezeken a sötét napokon, amikor FagyNagyúr parádézik a dombokon, a fák között, a háztetők tetején.. még akkor is, amikor mi két paplant borítunk magunkra s vad álmaink alatt fogszorítva fordulunk,
még akkor is, mikor az emberlét nyöszörgő sóhajfoszlányai az asztrális világokba siklik.. akkor is felsejlik a fény.
Ha jól figyelsz, magad is megláthatod, persze egy kicsit gyalogolni kell hozzá, igen, az éj közepén, s igen, majd megállunk egy kicsit, itt a hó közepén.. s várunk.. hogy vacogó fogaid kattanása, kicsit csillapuljon, s szuszogásunk is elcsendesüljön.
Nemsokára felgyulladnak a fények.. de tudod mit? Csukd be a szemed, úgy jobban láthatod!
Tudod, akkor a felcsillanó szemek mögötti arcot is látod majd..
Az éj csendjében halkan moccant a csipkebogyó bokor, s finoman megrezgette láthatatlan húrjait a rezgő nyár. A hó felszínén áttörő sötét fűszálakon hullámként szaladt át a moraj, s egy-egy bóbiskoló bogáncs felnyitotta vén, ráncos szemeit. „Ki jár itt már megint?” Az Erdőt Őrzők közül néhányan halk szárnysuhogással, mások csattanó caplatással, megint mások berregő, nehéz, suta repüléssel válaszoltak. A mezők öregjei továbszundikáltak, míg a fiatal gyomok fürge tekintete gyors cikázásba kezdett. „Hmm hinnye, de hideg van!” - dünnyögte Hegy apó és ráncos kezét ösze-össze csapkodta óriási hasa előtt.
A Vén Tölgy-Pár, ősi kapuk védelmezői, értőn biccentettek egymás felé, koronájukban finoman ringatóztak az északi szelek, megpihenő gyermekei.
S valahol a sűrű mélyén a Szarvas megemelte fejét, szemében visszhangzottak BagolyAnyó kiáltásai, szerteágazó agancsának ezercsúcsán, megcsillantak a láthatatlan Hold sugarai.
A mező életre kelt, s ezt mindenki tudta az Erdő Lakói közül, (bár nem mindenki törődött vele.)
Az Ősi Szellemalakok sorra megérkeztek s a Szent Átjárók mellé álltak.
Lent, a mélyben a NarancsKohóból fellobbantak a lángok és a szunnyadó Sárkányasszony felett elreppenő szikrák, lassan, de biztosan elindultak felfelé.
A narancsszínben pompázó erők, szépséges ruhájú TűzAsszonyok felfelé táncoltak, a Föld sötét méhéből.
Ki tudja meddig tartott az út? Talán 7 évig, talán 7 másodpercig. Ők valójában mindig is tudták, hogy az Idő nem létezik.
A föld kérges testét takaró hó néháyn helyen olvadni kezdett és az apró üregekben megjelentek a fények.
Ekkor már az egész Mező a színházi előadások szünetének hangulatait visszhangozta, halk sóhajok, suttogások, felcsendülő nevetések, avatott fül talán még a kávéscsészék csendülését, a süteményes tálak koccanását is hallani vélte volna.
Az Ősi Szellemalakok öltözéke megváltozott, színeik megerősödtek, s ezt a sötétéség ellenére mindenki jól látta.
S aztán egy pillanatra mindenki elnémult, az Őrzők felemelték kezük: Jól látszottak az Ég Kékjéből készült dobok sziluettjei.
Óh, látom elakadt a szavad..
s a következő pillanatban megtörtént.. siteregve, sziszegve, tánctól forró talppal érkeztek a Tűz, a Fény Hírnökei! Narancs színű fény áradt szét, nyúlánk sugarak, hosszú hajkötegek.. a TűzAsszonyok megérkeztek!
Sugárzó szikrákból szőtt szoknyáikon megcsillant a Holdanyó hajszálainak ezüst zuhatagja.
..Holdanyó lenézett Égi Kastélyából..
A Mező közönsége kirobbanó örömmel fogadta az érkezőket, megszólaltak a dobok, az Ég Mélykék hangjának dübörgése messzire hallatszott.. a sokaság lelkesen tapsolt, s egyre többen kezdtek táncolni, énekelni. Természetesen az Éj csendje mögött kiváló muzsikusok húzódnak meg, akik sosem restek a hangszereik után nyúlni.
A levegő megtelt, valami hihetetlen fénylő ragyogással, a szemekben öröm csillogott, látom rajtad Te is felmelegedtél, s a mellkasod közepén.. talán érzed is a forróságot..
Lábad már a láthatatlan muzsikusok zenéjére topog, s karjaid az eget simogatná...
Jól van.. még maradunk egy kicsit...
A Föld Szívének varázsereje megnyitotta a Kapukat, s az Átjárók fényló-forró alagútakká váltak.
A TűzAsszonyok táncából, ringó csípőjükből, ingó karjaikból megszülető csóvák.. fénykupolát varázsoltak a Mező fölé.. Főnixek szálltak fel és vörös-narancsos színekben ízzott fel a táj.
A Hangok egyre hangosabbak lettek, mintha az összes fűszál ugrani készült volna. A Tudás Vén Varázslói már megalkották a külső védelmi kört. A zenék, a hangok, a látvány részegítő mámort bocsátott a résztvevőkre, a s a távoli rejteken alvók szemhéjai mögött is felvillant az Ébredő Létezés
ereje, beleégetve álmaikba, sejtjeikbe a Misztérium örök Bölcsességét!
Igen, látom majd kiugrasz a bőrödből, de nem, most nem mehetünk oda.. csak nézők vagyunk.. még ne lépj ki e havas föld talpalatnyi szigetéből.
A zene, a zaj, a lárma, akár egy nagy harsona az egekig szökött, elérte legmagasabb vibrációját.. s egy sor égi dob ütésnél, egyszer csak Csend lett.
A Narancsszínű Fénykupola felépült s a TűzAsszonyok megáldották a teret, majd hangtalanul, gyorsan eltűntek.
A Szellemvilág bölcs, szeretetreméltó lényei boldogan léptek egymáshoz s mosolyogva néztek egymás szemébe, régi ismerősök öleték meg egymást s kezdtek halk csevegésbe. A Kupola alatt, ott ízzott a tér forró tekintete, akár nyári tűzhelynél a frissen égő fahasáb. A Kupolán kívül az Erők Tartói elvégezték szertartásuk, s mágikus mozdulataik nyomán a Szent Kőkör védelme, áldott nyugalomként áradt szét.
A gyönyörű éji légben, fehérsörényű egyszarvúak repültek, büszke tartásukból áradt a finom elegancia. A Kupola Szent Nagy Csarnokában összegyűltek a Növények s Állatok Szent Szellemei és jóízű társalgás vette kezdetét.
Régi s új hírek.. a Világtalan Világ helyzete.. s számos téma felmerült közöttük.
Ez az éjszaka az Övék volt s Ők jól tudták ezt.
A mi időnkkel mérve nem tartott sokáig.. egy felvillanás.. egy kis zümmögés.. egy narancsosnak tünő félbuborék.. újabb villanás.. majd újra az éjszaka megszokott csendessége.
„Látom toporogsz, fázik a lábad igaz?” Igen, már az öreg kuvikot sem hallani.. igazad van, menjünk!
Észrevetted az ajándékot, amit kaptál? Hmm... majd talán az otthoni, kényelmes pihenőnél.
Hát jó éjt! Örülök, hogy jól érezted magad.. nem, ne is kérdezz semmit.. most egy jó alvás.majd reggel meglátod, minden másképp lesz már.
Visszaballagtam és szeretett, drága barátaimmal hajnalig beszélgettünk. Persze talán tovább is, hisz számukra nem létezik az idő.
A társaság megérezte, hogy ideje menni.. lassacskán minden tűz kihunyt, egy utolsó lobbanás s eltűnt a Kupola is.
A mező, a rét, a hegyek, a hóból előremeredő megszáradt növények mind-mind a megdermedő éj hideg ölelésébe záródtak. A sűrű erdőből nesz sem hallatszott már, látszólag ez az éjszaka úgyanúgy folytatódott, akár az összes többi.
A látszat szilárdnak tűnő valósága mögött, mindannyian finom melegben aludtak el, szívükben a szeretet, a béke, az öröm lángocskái táncoltak még s jótékony meleget leheltek csontjaikba.
(folyt.köv.)
Áldás a Segítőknek, az Inspirációt adó Szellemvilágnak!
Jó Éjt!
Szilvándor
