Ámul és Révül

Ámul és Révül

Egyszer volt, hol nem volt.. volt egy öreg, poros ösvény.. az út messzire kanyargott, szélein vadvirágok és zöld fűfélék nőttek, előtte kéklő hegyek magasodtak. Szép, nyugodt, nyári nap volt.. döngicsélős, lustálkodós.. Ez utacska szélén nyugodtan ücsörgött Révül, aki arról volt híres, hogy amint lehunyta szemét ..hoopsz máris a Föld legmélyebb rétegeiben találta magát.. az alsó világbeli cimborái társaságában.. hej , de szerették őt a gyökerek, kavicsok..ide oda csillanó kristályok!

ha éppen nyitva volt a szeme, bizony akkor sem kapkodott..(az idegességet hírből sem ismerte..) nyugodtan szemlélődött..s bizony mondom, mindig talált valami kis apróságot az égen vagy a természetben, hol egy kunkori fehér felhő, hol egy kibukkanó virágszirom..fénylő energiája ragadta meg..könnyedén hajózott velük a Lélek tengerén. Így sosem unatkozott, élete napjai csupa nyugodt ringatózás és belső mosoly volt.

Tőle nem messze az Úton felbukkant egy másik alak: Ámul. Ámul csupa ragyogás volt, a lehető legjobb helyen érezte magát, s ő aztán bajnoka volt a rácsodálkozásnak. Órákig bírta figyelni a madarak szárnyaló táncát, a vízcseppek permetfürdőinek ütemes pattogását, daloló balerina mozgását.. s ettől a rácsodálkozástól szemében a nevetés virágszirmai színt váltva nyíltak, s sejtjeiben édes hegedűszóként énekelt a derű.

Most épp egy nyüzsgő forgatagból, a nagyvárosból érkezett..így szinte még szédelgett az energiák harsány, élénk találkozásaitól..de mivel abban a szerencsés csillagjegyben született, ami megadta a Jelen-lét áldását, a múltbeli események, mint vidám vásári forgók üldögéltek tarisznyáján, az emlékek elkísérték, s vidáman fecserésztek egymással, majd könnyű pillangószárnyon elrepültek a Napkohó felé.

Ámul így könnyedén, állandó ürességben érkezett a különböző világokba, hogy újra és újra rácsodálkozzon az élet ezernyi rebbenéseire, szikráira.

Ámul nagyon szeretett barátkozni, így mikor Révül mellé ért illendően bemutatkozott. 

Azt mondják az öregek a rokonlelkek azonnal felismerik egymást..

Ámulnak nagyon megtetszett Révül nyugalma és a szemében feltáruló madártoll-vízcsepp-gömb világ, ég-kékje-felhőbárányok fehér békesség, a fenyvesek zöld suhogása-mókus kacagás lét.

Révülnek is jóleső volt felfedezni Ámul egyszerre friss, virgonc lépteiből fakadó élet-virágzást, bohóc-bolond alakját, s az állandó változásban érlelt színkavalkádokat, ami meg megült Ámul ruháján, vállain, elfutó, halvány ráncain. Most épp egy nagy madárfészek tartott vele, s tarisznyájának emlék gömbjeiből az utolsó nagyvárosi tündérkezek pattantak ki..s színes szárnyaikkal elillantak..akár a kámfor.

Találkozásuk olyan volt, mintha egy bűbájos vásárban lettek volna..a bűvész és a zsonglőr, a bohóc és az akrobata.. tele voltak ezernyi és ezernyi történettel..amelyek újra és újra szőtték magukat a pillanatból, a jelen-lét patakzó forrásaiból.

nagyon sokat "beszélgettek".., amiből egy gyanútlan utazó nem sokat vett volna észre..Révül továbbra is üldögélt..Ámul pedig mellette álldogált, csak időnként szökkenve egyet az ujjongás gyermeki izgalmától.

Beszédüket nem értette halandó emberi lélek, inkább képek, zenék, hangok vibrációját sűrítették egy -egy mozdulatba..s mégis láthatatlan spirál tölcsérek úsztak körülöttük.. s szívük hídján gyakorta átsétáltak egymáshoz, majd

újra és újra megrebbenni, megfürdőzni a  lélek másik világában.

Mindketten tudták a világ kaleidoszkóp, s  míg Révül egyszerre helyben maradt, mégis utazott, addig Ámul mindig vándorolt, mégis szinte mindig egy helyben maradt.

Hamarosan rájuk esteledett, el is határozták együtt folytatják útjukat.. ami külső szemlélő számára ugyancsak meglepő volt.

Révül hirtelen becsukta a szemét, s mikor kinyitotta már három útkanyarral odébb üldögélt .. Ámul lassan bandukolt, (néha ugrabugrálva, azért.. )  mégis pontosan tudták, mikor, hol fognak találkozni.. azt ki, milyen formát ölt, mindig csoda és titokzatosság vette körül.

Így közös vándorlásuk hihetetlen jó mókának ígérkezett.

bár szerényen haladtak útjukon, fényük mégis megcsillant..és minden élő érezte különleges vendégek haladnak át a tájon.

Így találkoztak beszélő fákkal, a bölcsesség rókáival, a tengerléptű óriással, a felhőasszonyok pletykáival, az Erdő zsongó, fecsegő, elhallgató, mély, csendes, búsan szép, felfénylő, hajnlai est, éjszakai alkony mindig változó formáival, alakjaival.

Nem messze egy szegény, szomorú falucska hasalt a dombok közt.

Az emberek törődöttek és fáradtak voltak, lelküket sok fájdalom és gyász borította.. színeik a mély-sötét barnától.., a fekete-sötétkékig terjedtek.

Panaszaikat a földbe sóhajtották, a szélbe kiáltották és könnyeikből halk erecske fogta körül a települést, aminek bánat párája.., állandó fehér ködöt eregetett, az így is homályos kunyhók köré.

Ámul és Révül híre messze megelőzte lépteiket, nem is volt ez nehéz, hiszen a két ifjú ragyogása akár a déli, éles napfény..csak világított, világított.

De furcsa egy világ ez, itt vajon mi történhetett? Hogy kophattak meg a virágok színei, mi ez a bús, szomorú, koszos táj.. vajon honnan ez a szürkeség? - gondolták a Vándorok, de mivel nem ismerték a félelmet, nyugodtan lépkedtek tovább.

Az emberek elbújtak, megrémültek a szokatlan ragyogástól, akárha barlang mélyére érkezett volna a TeliHold fénye..

elsőként a kóbor kutyák, macskák.., és a gyerekek merészkedtek elő.. a bánatos szempárok sokaságában a tompaság mögött mozgolódni kezdett a kíváncsiság!

Ámul felpillantott a csillagos égre, integetett az épp elsuhanó Csillag-Paripának, s felkacagott. Nevetése, mint egy tóba dobott kő..

fenylő gyűrűket varázsolt ..s át áthullámzott a szomorú, szürke falu falain..házain..

Maszatos kislány állt elé, s kérdőn nézett rá.. Ámul ruhaujjából csillagport szórt szét.. s köröket rajzolt az út poros repedezett darabkáira. A körök felfénylettek..s Révül intett, hogy üljenek, álljanak bele bátran.

A kutyusoknak, a macskáknak nem is kellett inteni, vidáman hemperegtek a szokatlan fényes, kristályokban.. ahogy megrázták magukat, újabb és újabb fény buborékok szálltak a düledező viskók közé.. 

A gyerekek beültek a körökbe, benne álldogáltak .. s Ámul ekkor az Égre mutatott. az addigi, unalmas feketeség helyén most milliárdnyi fényes csoda sugárzott.. a gyerekek észre sem vették hirtelen felmagasodtak.. s az Univerzum fehér Tejútrendszereinek, az Ég végtelen , tágas kupoláinak csarnokában álltak!

Hű, mennyi minden történt ott! nem győztek csodálkozni.. egymásnak mutogatták, összesúgtak.. s sokan csak némán álltak.. szemükön át lelkük sejtjei..itták, itták a fényt és a képeket, a mozgalmas felső világ hosszú útjait.

Révül mellettük ült.. sosem tudták meg hogy tudta megsokszorozni magát.. mintha minden gyerek mellé jutott volna belőle..

Kristályokat osztogatott, mindenki más és más színt kapott, formáik is különbözőek voltak..

s a Világok hármasságát magyarázta szavak nélkül.. mégis mind megértették, hisz saját nyelvükön szólt hozzájuk.

Ámul mosolygott és immáron kisebb kutyafalka társaságában, a vállán galambokkal, a tarisznyáján utazó macskákkal..táncos léptekkel perdült, fordult.. s akár egy színes Varázsköpeny..ruhája úgy ontotta a virágokat, a színeket, a formákat,a  történeteket.. a kisebbek halkan felkacagtak..majd a nevetés áthullámzott a testükön..s egyre nagyobb hahota lett belőle...

Senki nem tudta, mikor érkeztek meg a felnőttek, akik először távolabbról..majd lépésenként egyre közelebbről szemlélték e furcsa eseményt. gyanakvásuk.. homlokuk összeszorított ráncai..lassan feloldódtak..

A Varázslat egész éjjel folyt, mint egy zenélő képeskönyv, mint  egy élő mesélő Barlang mozi olyanná vált az égi színpad..

Erdők suhantak, kastélyok tűntek fel, lovagok vágtattak, máshol tündérnépek énekeltek, fontak, szőttek, máshol az állatok ezernyi képviselője mutatta be történetét.. s néhány szerencsés még a Mindent Mozgató Kilenc ÖregAsszonyt is láthatta.

ó..megannyi időkapu mutatta fel-felfénylő körvonalait..

végtelen hosszan lehetne mesélni.

Az éjszaka talán 7 pillanatig, 7 napig, 7 hónapig vagy 7 évig tartott?

Senki sem tudja ezt már.. de az öregek úgy mesélik nagy becsben tartották a két Vándort, s a szomszédok hamarosan rá sem ismertek a falucskára, aminek vidám színei, élő sövényei, piros pozsgás kacagó gyermekei, az Élet örömére ültetett fái..mindenhol virágoztak, búgtak..nemes-édes gyümölcseit, messze földön emlegették..

Talán arra sem emlékeztek már mikor indult tovább Ámul és Révül..

de ajándékként ott hagyták tanításaikat, amit azóta is tovább adnak egymásnak..öreg a fiatalnak, fiatal az öregnek, a házi állatok az embernek, az ember az állatainak.. ami megmaradt a rácsodálkozás képessége.. a létezésbe vetett mély bizalom..és ha valaki elcsigázottan érkezik, csak kikísérik a falu melletti mezőre, ( a kövek éppen körbe rendeződve fekszenek ott..békésen..) s felmutatnak az égre..majd otthagyják..

s lásd reggelre kelve valami megváltozik az érkezett tekintetében.. s ugyanazt suttogja,mint a falu népe egykoron: Ámulat és Révület.

E varázsszó azóta is elkísér minket.. mikor egy régi-új mozdulattal az aprócska bőrből készült zsákocskát érintjük a nyakunkban..melynek mélyén bizony a varázslatos csillagpor-kristály amulett lapul.. nos még ha a sok érintéstől a bőr már ki is kopott egy kicsit.. a

Varázslat még mindig működik..

akár megállunk utunkon ...akárha csak üldögélünk a csillagos ég alatt..

Révület és Ámulat.