Ámul és Révül
Egyszer volt, hol nem volt.. volt egy öreg, poros ösvény..
az út messzire kanyargott, szélein vadvirágok és zöld fűfélék nőttek, előtte
kéklő hegyek magasodtak. Szép, nyugodt, nyári nap volt.. döngicsélős,
lustálkodós.. Ez utacska szélén nyugodtan ücsörgött Révül, aki arról volt
híres, hogy amint lehunyta szemét ..hoopsz máris a Föld legmélyebb rétegeiben
találta magát.. az alsó világbeli cimborái társaságában.. hej , de szerették őt
a gyökerek, kavicsok..ide oda csillanó kristályok!
ha éppen nyitva volt a szeme, bizony akkor sem
kapkodott..(az idegességet hírből sem ismerte..) nyugodtan szemlélődött..s
bizony mondom, mindig talált valami kis apróságot az égen vagy a természetben,
hol egy kunkori fehér felhő, hol egy kibukkanó virágszirom..fénylő energiája
ragadta meg..könnyedén hajózott velük a Lélek tengerén. Így sosem unatkozott,
élete napjai csupa nyugodt ringatózás és belső mosoly volt.
Tőle nem messze az Úton felbukkant egy másik alak: Ámul.
Ámul csupa ragyogás volt, a lehető legjobb helyen érezte magát, s ő aztán
bajnoka volt a rácsodálkozásnak. Órákig bírta figyelni a madarak szárnyaló
táncát, a vízcseppek permetfürdőinek ütemes pattogását, daloló balerina
mozgását.. s ettől a rácsodálkozástól szemében a nevetés virágszirmai színt váltva
nyíltak, s sejtjeiben édes hegedűszóként énekelt a derű.
Most épp egy nyüzsgő forgatagból, a nagyvárosból
érkezett..így szinte még szédelgett az energiák harsány, élénk
találkozásaitól..de mivel abban a szerencsés csillagjegyben született, ami
megadta a Jelen-lét áldását, a múltbeli események, mint vidám vásári forgók
üldögéltek tarisznyáján, az emlékek elkísérték, s vidáman fecserésztek
egymással, majd könnyű pillangószárnyon elrepültek a Napkohó felé.
Ámul így könnyedén, állandó ürességben érkezett a különböző
világokba, hogy újra és újra rácsodálkozzon az élet ezernyi rebbenéseire,
szikráira.
Ámul nagyon szeretett barátkozni, így mikor Révül mellé ért
illendően bemutatkozott.
Azt mondják az öregek a rokonlelkek azonnal felismerik
egymást..
Ámulnak nagyon megtetszett Révül nyugalma és a szemében
feltáruló madártoll-vízcsepp-gömb világ, ég-kékje-felhőbárányok fehér békesség,
a fenyvesek zöld suhogása-mókus kacagás lét.
Révülnek is jóleső volt felfedezni Ámul egyszerre friss,
virgonc lépteiből fakadó élet-virágzást, bohóc-bolond alakját, s az állandó
változásban érlelt színkavalkádokat, ami meg megült Ámul ruháján, vállain,
elfutó, halvány ráncain. Most épp egy nagy madárfészek tartott vele, s
tarisznyájának emlék gömbjeiből az utolsó nagyvárosi tündérkezek pattantak
ki..s színes szárnyaikkal elillantak..akár a kámfor.
Találkozásuk olyan volt, mintha egy bűbájos vásárban lettek
volna..a bűvész és a zsonglőr, a bohóc és az akrobata.. tele voltak ezernyi és
ezernyi történettel..amelyek újra és újra szőtték magukat a pillanatból, a
jelen-lét patakzó forrásaiból.
nagyon sokat "beszélgettek".., amiből egy
gyanútlan utazó nem sokat vett volna észre..Révül továbbra is üldögélt..Ámul
pedig mellette álldogált, csak időnként szökkenve egyet az ujjongás gyermeki
izgalmától.
Beszédüket nem értette halandó emberi lélek, inkább képek,
zenék, hangok vibrációját sűrítették egy -egy mozdulatba..s mégis láthatatlan
spirál tölcsérek úsztak körülöttük.. s szívük hídján gyakorta átsétáltak
egymáshoz, majd
újra és újra megrebbenni, megfürdőzni a lélek másik világában.
Mindketten tudták a világ kaleidoszkóp, s míg Révül egyszerre helyben maradt, mégis
utazott, addig Ámul mindig vándorolt, mégis szinte mindig egy helyben maradt.
Hamarosan rájuk esteledett, el is határozták együtt
folytatják útjukat.. ami külső szemlélő számára ugyancsak meglepő volt.
Révül hirtelen becsukta a szemét, s mikor kinyitotta már
három útkanyarral odébb üldögélt .. Ámul lassan bandukolt, (néha ugrabugrálva, azért.. ) mégis pontosan
tudták, mikor, hol fognak találkozni.. azt ki, milyen formát ölt, mindig csoda
és titokzatosság vette körül.
Így közös vándorlásuk hihetetlen jó mókának ígérkezett.
bár szerényen haladtak útjukon, fényük mégis megcsillant..és
minden élő érezte különleges vendégek haladnak át a tájon.
Így találkoztak beszélő fákkal, a bölcsesség rókáival, a
tengerléptű óriással, a felhőasszonyok pletykáival, az Erdő zsongó, fecsegő,
elhallgató, mély, csendes, búsan szép, felfénylő, hajnlai est, éjszakai alkony
mindig változó formáival, alakjaival.
Nem messze egy szegény, szomorú falucska hasalt a dombok
közt.
Az emberek törődöttek és fáradtak voltak, lelküket sok
fájdalom és gyász borította.. színeik a mély-sötét barnától.., a
fekete-sötétkékig terjedtek.
Panaszaikat a földbe sóhajtották, a szélbe kiáltották és
könnyeikből halk erecske fogta körül a települést, aminek bánat párája..,
állandó fehér ködöt eregetett, az így is homályos kunyhók köré.
Ámul és Révül híre messze megelőzte lépteiket, nem is volt
ez nehéz, hiszen a két ifjú ragyogása akár a déli, éles napfény..csak
világított, világított.
De furcsa egy világ ez, itt vajon mi történhetett? Hogy
kophattak meg a virágok színei, mi ez a bús, szomorú, koszos táj.. vajon honnan
ez a szürkeség? - gondolták a Vándorok, de mivel nem ismerték a félelmet,
nyugodtan lépkedtek tovább.
Az emberek elbújtak, megrémültek a szokatlan ragyogástól,
akárha barlang mélyére érkezett volna a TeliHold fénye..
elsőként a kóbor kutyák, macskák.., és a gyerekek
merészkedtek elő.. a bánatos szempárok sokaságában a tompaság mögött mozgolódni
kezdett a kíváncsiság!
Ámul felpillantott a csillagos égre, integetett az épp
elsuhanó Csillag-Paripának, s felkacagott. Nevetése, mint egy tóba dobott kő..
fenylő gyűrűket varázsolt ..s át áthullámzott a szomorú,
szürke falu falain..házain..
Maszatos kislány állt elé, s kérdőn nézett rá.. Ámul
ruhaujjából csillagport szórt szét.. s köröket rajzolt az út poros repedezett
darabkáira. A körök felfénylettek..s Révül intett, hogy üljenek, álljanak bele
bátran.
A kutyusoknak, a macskáknak nem is kellett inteni, vidáman
hemperegtek a szokatlan fényes, kristályokban.. ahogy megrázták magukat, újabb
és újabb fény buborékok szálltak a düledező viskók közé..
A gyerekek beültek a körökbe, benne álldogáltak .. s Ámul
ekkor az Égre mutatott. az addigi, unalmas feketeség helyén most milliárdnyi
fényes csoda sugárzott.. a gyerekek észre sem vették hirtelen felmagasodtak.. s
az Univerzum fehér Tejútrendszereinek, az Ég végtelen , tágas kupoláinak
csarnokában álltak!
Hű, mennyi minden történt ott! nem győztek csodálkozni..
egymásnak mutogatták, összesúgtak.. s sokan csak némán álltak.. szemükön át
lelkük sejtjei..itták, itták a fényt és a képeket, a mozgalmas felső világ
hosszú útjait.
Révül mellettük ült.. sosem tudták meg hogy tudta
megsokszorozni magát.. mintha minden gyerek mellé jutott volna belőle..
Kristályokat osztogatott, mindenki más és más színt kapott,
formáik is különbözőek voltak..
s a Világok hármasságát magyarázta szavak nélkül.. mégis
mind megértették, hisz saját nyelvükön szólt hozzájuk.
Ámul mosolygott és immáron kisebb kutyafalka társaságában, a
vállán galambokkal, a tarisznyáján utazó macskákkal..táncos léptekkel perdült,
fordult.. s akár egy színes Varázsköpeny..ruhája úgy ontotta a virágokat, a
színeket, a formákat,a történeteket.. a
kisebbek halkan felkacagtak..majd a nevetés áthullámzott a testükön..s egyre
nagyobb hahota lett belőle...
Senki nem tudta, mikor érkeztek meg a felnőttek, akik
először távolabbról..majd lépésenként egyre közelebbről szemlélték e furcsa
eseményt. gyanakvásuk.. homlokuk összeszorított ráncai..lassan feloldódtak..
A Varázslat egész éjjel folyt, mint egy zenélő képeskönyv,
mint egy élő mesélő Barlang mozi olyanná
vált az égi színpad..
Erdők suhantak, kastélyok tűntek fel, lovagok vágtattak,
máshol tündérnépek énekeltek, fontak, szőttek, máshol az állatok ezernyi
képviselője mutatta be történetét.. s néhány szerencsés még a Mindent Mozgató
Kilenc ÖregAsszonyt is láthatta.
ó..megannyi időkapu mutatta fel-felfénylő körvonalait..
végtelen hosszan lehetne mesélni.
Az éjszaka talán 7 pillanatig, 7 napig, 7 hónapig vagy 7
évig tartott?
Senki sem tudja ezt már.. de az öregek úgy mesélik nagy becsben
tartották a két Vándort, s a szomszédok hamarosan rá sem ismertek a falucskára,
aminek vidám színei, élő sövényei, piros pozsgás kacagó gyermekei, az Élet
örömére ültetett fái..mindenhol virágoztak, búgtak..nemes-édes gyümölcseit,
messze földön emlegették..
Talán arra sem emlékeztek már mikor indult tovább Ámul és
Révül..
de ajándékként ott hagyták tanításaikat, amit azóta is
tovább adnak egymásnak..öreg a fiatalnak, fiatal az öregnek, a házi állatok az
embernek, az ember az állatainak.. ami megmaradt a rácsodálkozás képessége.. a
létezésbe vetett mély bizalom..és ha valaki elcsigázottan érkezik, csak
kikísérik a falu melletti mezőre, ( a kövek éppen körbe rendeződve fekszenek
ott..békésen..) s felmutatnak az égre..majd otthagyják..
s lásd reggelre kelve valami megváltozik az érkezett
tekintetében.. s ugyanazt suttogja,mint a falu népe egykoron: Ámulat és
Révület.
E varázsszó azóta is elkísér minket.. mikor egy régi-új
mozdulattal az aprócska bőrből készült zsákocskát érintjük a
nyakunkban..melynek mélyén bizony a varázslatos csillagpor-kristály amulett
lapul.. nos még ha a sok érintéstől a bőr már ki is kopott egy kicsit.. a
Varázslat még mindig működik..
akár megállunk utunkon ...akárha csak üldögélünk a csillagos
ég alatt..
Révület és Ámulat.
