Séta

Tavaszi napsütésben sétáltunk ma Zengővel, a 11 és fél éves collie kutyámmal, aki már nagyon felhergelte magát a nagy útra. Kellemes zsibongással teli délután, a falu talpon van, aki teheti a kertet rendezgeti, a kinti földeken lassan zümmögnek a traktorok,a távolból olyanok, mint egy 4 éves gyermek játéka, színes-piros.. hangja is van.. csak itt egy láthatatlan 'kéz' tologatja.
A délután aranyló ívén át, jóleső a séta, a finom napfény a körbeölelő madárdal. Zengi peckesen lépdel, ő már futna, szaladna..
Az út hosszú, erdei csíkja a hegyek felé vezet, a könnyű lépések mentén minden lépés egy ima Földanyához.
A föld sáros, kissé megszáradt felszínén őznyomok látszanak, a sás megszáradt világos szárai közt vajon a szél motoz? Az út széli csipkebogyó bokrok kesze kusza, szövevényes útvesztőiben ökörszem repül, könnyű megismerni, pici, hetykén felcsapott faroktollairól. Az ég már a hirtelenkék színekben pompázik, könnyű kereszteket rajzolnak a távoli repülők, fehér szalagjai. A kis út melletti fákban madárrajok csiripelnek, Zengi neki-nekiszalad a szélnek, s finoman vakkantva hív, csalogat, hogy kerüljön ki már a labda, a kedvenc, a zsákból! A fák lábain átszaladó patak, ma nyugodtan csobog, közelről mégis sebesen folyik..csodálatos ez a zajló víz.. ez a mindig változó, mégis egyben lévő, megfoghatatlan, átlátszóan látható-láthatatlan elem, Földanya vére, ereink édes lüktetése. Sétálunk tovább, a szél hajunkat ráncigálja, s Zengő éles hangon ugat, könyörög, incselkedik.. a játék mindenekelőtt!
S repül a labda, Zengi fülei együtt úsznak a játékos Szél testvérrel, aki mögé settenkedik, bundáját cibálja, átbújik a hasa alatt, s meglegyinti laza füleit. Zengi veszi a lapot s ügetni kezd, amolyan lovacskás-skót juhász tempó ez, az az igazán szívlágyító.. a mozdulatokból áradó, lelkes energia, ami elárasztja a teret, ilyenkor minden gazdi elolvad .. egy kicsit. Szóval így futnak lihegve-vigyorogva a Szél testvér és Zengő a kölyöklelkű collie. Én csak nézem.. dobom a labdát.. szólongatom.. s magamba szívom a kék ég delejes erejét.
Továbbsétálunk, s megcsodáljuk közben a rügyező fákat, bokrokat, s elérünk a Tündéres-Égeresig, ahol a patak összes csavargó útja egybefolyik, szétválik, megint egybefolyik, megint szétválik. Én békalesre indulok, a jó múltkorában láttam egy erdei békát.. de ma nincs szerencsém, alszanak őkelmék még valahol. No sebaj, nézzük a vizes-mocsaras földet. A tavalyi héthez képest mindenhol zöld levelek sokasága bukkan elő, lándzsa-levelek, tojásdadok, szív-alakúak.. hosszúra nyúlnak, hasmánt elterülnek. Végtelen nyugalom ömlik el bennem, s régen látott 3-4 éves énem bukkan elő, leguggol a vízes-sásos birodalom mellé s tágra nyílt szemmel figyeljük az apró „akvárium” csodáit. Mint finom, szürke felhő úgy porzik a vízfelszín alatti iszapréteg, a levelek, a zöld növények, a belehullott, letört ágak kavalkádjai alkotják e vízi útvesztő hol fényes, hol sötét alagútjait. Meglátunk egy összepréselt sörös dobozt, nosza a cipő máris belemerül a sáros-leveles vízrétegbe, s egy ágacska segítségével kihalásszuk, örül is a Ligetecske szent szelleme. A sáros fémdoboz, a korábban talált sörösüvegek mellé landol a zsákba..s tovább nézelődünk, a Belső Gyermek és én.
Nem sok mozgás van, az égeres ágain átjutó fény, szikrázó táncot vet a finom kis „medencére”. Zengi nyüszög, hogy menjünk már.. hát jó.. legyen így! De egy pillanatra még szót kell váltanunk a Tündérrel, aki e helyet védi, óvja, áldásával kíséri.. így Zengit magam mellé hívom, egy kis fül mögötti masszázs leveszi a lábáról.. A Tündér ma csendes, csak finoman jelzi jelenlétét.. szívünk ezernyi impulzusát hagyjuk itt ajándékul..
Tovább ballagunk hát, s a mellettünk lévő bokrok gömbölyded kupolájába két őszapó érkezik, hosszú farktollaik, jellegzetes tollruhájuk messziről elárulja őket.



Az utacska mellett sárga virágok nőnek, Földanya homlokán lévő napsárga koszorú.. ránevetek erre a földből áradó fényre.
Játék, labda repül.. s Zengi szélsebesen rohan.. majd nagy körívben eldobja magát.. jaj, de finom is Földanya hátán hempergőzni.. majd felugrik, felkapja a kék labdát, csak azért, hogy hasra vágja magát s morogva elejtse. Erre már leülök én is, Földanya széles hátának, finom zölden ívelő karosszékébe.. s magamba lélegzem a pillanat csendjét, csodáját, tisztaságát. Ahogy felpillantok, Zengi előttem áll, s széles mosollyal nézz rám, fülei laza pózban csüngenek.. s nevet, mosolyog, szemében huncut fények csillannak. Morog s bökdös.. most kellene birkózni egyet, ah nem lenne csupa víz őkelme. Mert Zengi imádja a vizet, s szélesre tárt állkapoccsal falja, akár egy nílusi krokodil.
Lassan megéhezem, s ideje visszaindulni.. vár a kert, a házikó.
Visszafelé két, lustán elrepülő hollót látunk..s egy rajnyi seregélyt, akik mindig csak egy fa korona távolságot rebbennek fel, hogy aztán méltatlankodva odébb szálljanak, hogy ez a kétlábú csak jön, jön, jön.. nem akar megállni.
Az úton kérdések bukkannak fel bennem, s íme itt az idő, hogy megkérdezzem fa barátaimat.. mit is gondolnak ők ezekről.. nyugodt válaszaikon teljesen elképedek, pedig egyszerű, tiszta és igaz mind.
Egy (valószínű) fehér fűz előtt állok meg, s ő az, aki megmutatja az Élet könnyedségét, az erőltetés nélküli energia áramlást.. s délcegen áll, finom zöldes barka borítja, sárga porzókkal.. elidőzök nála, leteszem szívem fájdalmának terheit, s a fűdombocskán üldögélve érzem, ahogy átölel, elringat Fűzfa anyó, fűzfa apó, s a Segítők kisebb köre.. Zengő elém áll, lehulló könnyeim láttán vigaszul hosszú orrát arcomhoz dörzsöli, összeér az orrunk, gyengéd noszogatás, kedves jelenléte a Természet sok ezer csodáinak.
Természet Anyó áthömpölyög téren és időn, vén kezébe teszem zakatoló szívem, nyugodtan hallgatja meg, akár egy képzett órás mester, aki nézegeti, forgatja, hallgatózik hol is.. mi is romlott el a szerkezetben.. Természet Anyó sok száz színt hordó jelenlétében megszelídül a Szél, a Nap gyorsan vállára ül, a felhők megállnak feje felett. A kék ég finom palástot terít rá, a Fák könnyed, bólogató tánccal köszöntik, s felfelé emeli fejét a pirinyó, napságra virág csak megpillanthassa az Anyó jóságos arcát.
Az Anyó mindig, mindenhol ott van, de mégis mesebelien, néha megjelenik változó, megölelhető alakban, s ekkor köré gyűlik minden szerető, fénnyel teli élet szikra, a Természet Anyó összes gyermeke.. jó újra gyereknek lenni, s csak ülni a többiekkel, méla csendben, mindent elborító csodálattal.
Az Anyó ránk mosolyog, szeretete sosem fogyó bőséges erszény, élet-kút, kiapadhatatlan forrás, s ki tudja hogyan csinálja, de az utolsó kis fűszálacskának is jut belőle.. Finoman tartja a szívem, ahogy a békamentő gyerekek, két kézzel a pici unkát, s mikor kinyitja a markát.. a Természet sokféle színe, harmóniája mind -mind körbeveszi őt és új meséket, történeteket mond.. a Szél elringatja, a Nap felmelegíti, a kék takaró égi testvéreiről mesél, a Felhőcsíkok a szabadság sárkányairól regélnek. S így meg ez hosszan, míg fel nem sóhajt a szív, s elégedetten lehunyja szemét ..”Visszaadom Neked, mondja az Anyó – hagyd, szunyókáljon egy kicsikét.. holnapra frissen ébred majd..s mi régi, nehéz, borús holmi, azt majd szépen elfelejti..”
Csak üldögélek, mellkasom nyitott ajtó.. s az Anyó beteszi a szívem, madártestvéreim fészket raknak köré..s így most békésen szundikál, s aranytojás ívben őrzi őt a Lélek!
Elbúcsúzunk, csókokat dobálunk az Égnek, a Földnek s minden teremtett lénynek.. majd lassan hazaporoszkálunk, a táj szent szellemei még a falu széléig kísérnek.. majd maradunk ketten.., megint.. Zengi meg én..
Legyen áldott a Természet gyógyító érintése, áradjon béke, fény, szeretet és áldás testvéreinkre látható és nem látható rokonainkra, növényekre, állatokra, elemekre.. s megannyi szeretetteli lényre.

Szil-álom

( a kép egy későbbi, már zöldebb időben készült.. így fürdőzik Zengi! : )  )