A Messzilévő Kedvesnek

A Messzi lévő Kedvesnek

Te még nem látsz engem,
de bennem már felsejlik
egy kép..
Látom finom, okos fejed, ahogy
belemélyed feladatod mélységébe,
s érzem határozott
lépteid
szapora ütemét.

Te még nem látsz engem,
csak nagy ritkán nézel fel
a kéklő hegyek
magasára..
s olyankor valami furcsa nyelven
zsong a szíved,
de ez csak egy futó pillanat..
mi áthalad a lélek sejtjein.

De tudom, hogy ösvényünk
görbül, ide-oda kanyarog..
s mégis közelít,
legyen benne vad
vagy szelíd csapás,
kiszáradt őznyom
vagy friss vaddisznó
hemperegte
sár.

Tudod olyan jó lesz,
amikor az izgatott
felcsillanó,
örömben
úszó
szemek
összenéznek
és nevetésünk
villogó, fehér
kockáin át
már könnyünk folyik
mert megérezzük
a Forgószelet
köztünk,
ami zabolátlan
és gyönyörű!

S derűnkben
felolvad
a könnyedség
szakadatlansága,
s csak legyintünk a múlt
véste
sebhelyekre,
melyekből
mégis, méla
ámulattal,
áhított csendben
sorakoznak elő
a történetek..
csatákról, ütközetekről,
hosszú menetelésről..
mindarról..
mit éltünk, vívtunk, felejteni
véltünk.

Majd egy borzongató
pillanatban,
bátor,
de mégis
ér lüktető
remegéssel,
megérintjük
a hegek, forradások
csipkézett hegyorom
széleit,
s beleszédülünk
az alattuk
ásítozó
vulkánok
bódító
gőzeibe,
megcsodálván
e feketébe öltözött
vidék
kövületeit.

Majd gerincmentén
felfutó
hidegrázós
morajlással
térünk
vissza
a jelen-lét
szembogarának
egymáson átzuhanó
végtelen
mélységeibe,
újra és újra felkacagva
a bámulat
elszédítő percein
engedélyt adva
a szenvedély felizzó
parazsának.

Te még nem látsz engem,
de
bennem
már
nő valami
csendes,
ragyogó bizonyosság
szélesen mosolyfakasztó,
hogy utunk
összefut majd,
a kanyargó.