Hajónapló, 2010 január 8.-a 23:20

A napokban elveszett egy nagyra becsült kincs. A Hajóm, hosszú ideje egyre viharosabb örvényekbe került és bár orra kecsesen táncolt a hullámok finom fodrain, a tat időnként igen mélyre süllyedt. Így történhetett, hogy féltve óvott kincsem, rejtekhelyéről kitáncolt és ..

Régen indultam el, de szívem még emlékszik a napfényes szigetekre, ahol zajos, nagy társaságban megízleltem a szerelem mámorát, édes, finom flörtölös pezsgővel koccintottam az új barátságokra. Amikor elváltam új barátaimtól, s a forró, lélegzet elállító bűvös pillantást emlékeim hegyére tűztem, akkor egy színes, kerámia korsót tettem kabinom picurka, kerek, hajóablakába. Ügyes rögzítéssel állt ott, szilárdan és dacolva minden hullámveréssel. Szép, vékony, táncos figurák voltak rajta, a terrakotta színek Földanyát idézték bennem.
A Varázslatok estefelé törtek elő belőle, mikor hagytam, hogy a Hegyi Óriások erős, szilárd keze vegye át a kormánykereket és én apró kabinom hálóhelyén feküdtem. A csillagok, a Holdfény ezüstje gyakran ezüstös derengést idézett és a kabin falain lévő finom, melegséget sugárzó, indiai anyagok flitterei, könnyes szemmel hunyorogtak az éjbe.
Mint említettem, a Varázslatok, estefelé kezdődtek el, de sosem lehetett tudni vajon valóban eljönnek-e? A sólámpa narancs fénye, az esti aromás füstölő illata mellett egyszercsak az én csodakorsómból kipattant egy alak és könnyed, táncos léptekkel átsugárzott a szobán. Olykor vízcseppekből formált alakján finom kéken suhogott a szoknya, máskor finom, füstfelhőként csak a piruettek maradtak lába nyomán. Úgy suhant, ahogy csak a tündérek tudnak.. a szeretet, barátság, szerelem tündérei. Elvarázsolt, szívem összeszorult az örömtől s olyan könnyes boldogság merített el az Álomvilág messzeségeibe.
Sosem szabadott várni, hogy jöjjön.. ez sokáig nagyon jól ment és örömteli fény áradt szét a szívemben a melegségtől.. újra és újra láttam az ősi táncot, a forró éj neszeit, a finom tapintású sétákat és a napsütötte szigeteket.
Aztán valahogy a Bánat szigetek közé sodródtam és a két oldalon tornyosuló szomorúságok elől, sietve menekültem az éji pihenőre.
Akkor már látni szerettem volna.. hívtam én.. szívemből.. melegséget küldve.. csábítva..
S jött a maga táncos varázsával.. máskor a Korsó hallgatott..de színes homokból édes képeket küldött felém. Nappal a Borús Völgyek fura szirtjei mellett haladtunk el, egyre kevesebb madárhang.. egyre furcsább a szél.
Nem akartam várni a csodákat, de lelkem újra és újra ujjongani kezdett .. még.. még.. sikították a szívcsakra zsölyéjéből a nézők.. s lelkesen tapsoltak.. majd dobogtak a lábukkal.. a hang orkán lassan elnyomta az estek korábban békés merengéseit.
Nem vettem észre.
A nappalok most már vészjóslóak voltak, a felhők olyan komoran méregettek, hogy néha úgy tűnt, ez már nem is hajózás.. talán valami sivatagi karaván lemaradó tevéjének baktatása.
Persze nem adtam fel, átdaloltam a Mélabú Fátylán és az Estére gondoltam. Erőt merítettem és felépítettem magamban a jaguár képét, ahogy átugrik minden akadályon. Naplóm lapjaira színes képeket festettem.
Néha halkan megzörrentek az Ősök csontjai, melyek a dobom mellett voltak felakasztva, ők az Elfeledett Ősök szigetéről jöttek el hozzám. Régóta velem utaztak és nagy áldás volt hallani tanácsaik. Nem voltak bőbeszédűek.
De akkoriban, csak fénylő szemekkel leültem hálóhelyemre és vártam.. olykor semmi nem történt. Meredtem az én gyönyörű korsómra és még mindig vártam. Nem baj.. majd eljön megint.. és kezdtem kiszínezni magamban a találkozást. Elmerengtem a korsó formáján és mintha a táncoló alakok megrebbentek volna..
Hosszú hetek teltek el így .. egyfajta furcsa kábulatban. A Keselyű-szoros nem volt már messze..
s minden napfénnyel megszórt pillanatnak nagyon tudtam örülni.
Kezdtem elfáradni és olykor hirtelen mély, transszerű álomba merültem. Ilyenkor Őt láttam.. és hívogató közelsége arra ingerelt, hogy megöleljem, magamhoz szorítsam. Ő is így tett .. láttam a szemében égő tűzt, a szenvedélyt. De a hirtelen ébredés után.. olykor előtört a csalódottság.
a Varázskorsó nappal elrejtette előlem.
A Csontok figyelmeztetően zörögtek, de nem figyeltem fel erre..
Nehéz időszak jött, a Hegyi Óriások hazatértek, így gyakran késő éjig kormányoztam. A szigetek sötét árnyai mellett haladtam el.. hátborzongató volt.. mert tudtam ez a Hajósok Lidérce. Mikor a csalfa képzelődés szörnyeket teremt.. pedig, csak kopár sziklák állják az Idők vén viharait.
nevettem rajtuk, agyszülemények.. de mindez csak színjáték volt.. valójában gyötörni kezdett a vágy és a kétség. Vágy a biztosra ..és kétség, hogy szeretett barátaim elfeledtek. A csillogó, napfényes partok olyan messze voltak már mögöttem, hogy nem tudhattam mi az igaz és mi az illúzió. Hajóm persze kitartott, kemény fából faragták, orrán a szépen faragott Ősi Női alak méltán vigyázta. Az Istennő sokáig velem volt.. de aztán eljött a Keselyű-szoros és mindent belepett a Köd. Nehézkessé vált a navigálás, mélyen zengő hanggal hívtam Bagoly testvéreimet.
Mind eljöttek és éjjelente megint pihenhettem egy kicsit.
A Korsó parádézott, vad színekben forgott és hívott magához.. rohantam, csöpp kabinom, mintha hatalmasra tágolt volna, kínnal emeltem lábam, hogy a gomolygó ködben odaérjek.. hallottam a dalokat, az éneket, látni akartam a táncot.. Tudtam, hogy ott lesz a Táncosok között. De eltűnt, mire odaértem .. s már halkulni kezdett a zsivaly.. "Nem ez nem lehet!" agyam lázasan próbált visszaemlékezni mi is volt ebből az igaz és mi a látomás.
Lélegezz! - mondtam magamnak és újra belekapaszkodtam, szobám hangulatos elemeibe, a szobrok mozdulatlanul néztek rám vissza, az anyagok tompa sejtelemmel vártak.
Próbáltam elaludni.
Aztán eljött az a nap és kitört a vihar! Az elemek ripityára zúzták volna bárkám, így ki kellett kötnöm, nem voltam messze a Hiénák Hegyétől. Egy védett öbölben húztuk meg magunkat a Hajóm, a Hajóm szelleme, Láthatatlan Kísérőim és én.
Akkor történt, egy nagyon nehéz pillanatban, amikor minden sikoltott, viháncolt.. mert a tomboló Vihar olyan hangokat okádott ki magából, mint még sosem azelőtt. Azt hiszem elvesztettem az eszem ..magamhoz szorítottam a Korsót és rázni kezdtem.. "Gyere ki!" üvöltöttem bele és csak ráztam kegyetlenül.
Semmi sem történt.. csak száraz homok pergett elő és a Varázskorsó élettelen tárggyá változott.
Törni, zúzni akartam.. hogy lehet ez.. ennyi csoda után.. nem tűnhet el! ! ! NEEEM!
Aztán valahogyan minden zavarossá vált.. s a percek órákká dagadtak.. az Idő kusza DNS szálain fordult .. és minden összetört.. valahogy..

De minden kábulat után elérkezik a hajnal.. s a derengő, reggeli Nap csodálkozva nézett körül romos állapotom látva.
Megérkeztek a Napfény, erős Szivárvány Harcosai és egyikük a Gyógyító Kéz puha fekhelyet épített, a finom, zöld pálma levelek elringató érintéséből.
A többiek összetakarították ami megkövült egómból megmaradt és a tengerbe dobták, hadd őrizzék a Hableányok.. hadd meséljék el nekik az Áramlás Nagy Történetét.
Napfény öreg, tapasztalt törzsfő volt, az elmúlt ezredévek meg sem látszottak arcán.
igaz Barátaim a Fókák eljöttek és Gyógyító Asszonyaik mind egészségesre hűtötték forró homlokom.
3 napig feküdtem önkívületben, lázasan félrebeszéltem és a színes csak számomra látható örvények felé kapkodtam, néha fel akartam pattani, jószándékú Segítőim erős karjaikkal tartottak vissza, valahol.. nagyon mélyen.. belső lelkem gyerekszeme figyelte és üdvözölte Őket. Én túl gyenge voltam ehhez. A Kábulat még fogva tartott. Rozmár apák, Jegesmedve Nagyanyák
jöttek és figyelték javulásom. A Belső Lélekszem látta és értette őket, de fizikai létsíkom mély szemgödrei nem. Vakon araszoltam a gyógyulás felé.
A Tenger Segítő tündérei beolajozták Hajómat és feldíszítették az Istennő Védelmező Aspektusait. A kabinomat átjárta a friss levegő, mert a Segítők úgy döntöttek leemelik a Hajótestet és kétrét nyitják..
Nem tudtam hol vagyok, éreztem hogy jót tesznek velem.. mégis valami fájdalom lüktetett bennem.. valami furcsa állapot.. valami derengett.. valami hiányzott.. nem emlékeztem tisztán.
Valójában az Őrület Folyosójától nincs messze a Derű Palotája. Pontosan azért építették ide, még talán az atlantiszi időkben, hogy a későbbi korok hajósai, felismerve az elme illúzióinak ösvényét..
legyenek bátrak és utazzanak tovább. Sokszor közelebb van amit annyira keresünk, mint gondolnánk. De egy pihenő sem tart örökké, a Derű Szigetének titkos közepében 7 teljes napig lehet csak maradni.
Így a 3. nap után .. amikor éledezni kezdtem .. minden olyan furcsa volt. Egyrészt határtalan öröm fogott el, hisz régen látott Segítőim, Tanítóim újra velem voltak, másrészt szomorú voltam.. úgy éreztem nem álltam ki a Próbát. Ahogy tisztult a tudatom, úgy járt át lassan a fény.
A lassú lábadozásnak külön értelme van.. s már, el elsétálgattam az Öbölhöz, a pici homokpart felett gyönyörűen kavargott a kékes-zöldes Tenger sokszínű szoknyájának legvékonyabb szálai..
fejem felett Sirály Barátaim vijjogtak és integettek. Eleinte nem tudtam beszélni.. csak a szemem itta a szeretetteli sürgés-forgás látványát. Tündérek, elementárok, a Vén Szikla Apó, Kagyló kisasszonyok, a Barlangok Mélyének Szövő Asszonyai.. a Sziget népes serege nyugodtam folytatta megszokott életét.
Aztán lassan integetni kezdtem, pingvin gyerekek játéka szórakoztatott.. s ők vizet spricceltek hosszúra nőtt hajamra.
Régi Barátaimmal végre lassan szóba elegyedtem, s Délutánonként a Tanítóim is megjelentek.
Hamarosan visszatértek az emléke.. s amikor délután árnyékba húzódtam.. előtört belőlem a szégyen.
Piros pírja végigfutott a testemen.. hogy tehettem ezt? Hiszen ismerem a Tanítást, a folyamatokat, a történéseket nem kell s nem is lehet kierőszakolni. Ez alaptörvény. Az Univerzum szent szigetein minden erőszak tilos. Nem úgy mint a mi emberi világunkban.. nem úgy tiltott.. hanem értelmetlen.. mert, úgyan hogyan fognál meg egy szivárványszín buborékot? Szétpattan erőlködésedtől.. s jót nevetve elillan.
De nem hagytak a szégyenben elmerülni, a Fóka Asszonyok azonnal ott voltak.. megértően néztek rám és gyógykrémeket kentek bőrömre, a "szíved neked kell meggyógyítanod.." - mondták. Egyikük megfogta kezem és átúsztatott egy másik Öbölbe..a hatalmas kagyló kelyhe szikrázóan fehér volt a homokba szóródott gyöngyök szinte vakítottak.
Amint megláttam, a szégyen könnyei aranyló folyóként indultak el szemgödreimből.
A "gyöngyeid tiszták maradtak.. " " a fényüket nézd, ne azt hová gurulnak, s hogy ki látja őket.. Te csak tudd, hogy ott vannak benned, fénylőn, tisztán.. s bármikor újak születhetnek.."
-mondta a Vénséges Kagyló Apó.

De én csak sírtam szakadatlan, mint aki mindent elveszített. FókaAsszony átölelt s testemet rázó zokogás lassan elcsitult. "Feküdj a homokba - mondta.. s csak engedd el magad.."
A Nap éles fénye, a a szokatlan meleg.. de végül elengedtem fájóan merev izmaimat.. éreztem, ahogy a kristályos homok átmelegíti csontjaim. Ahogy lelassult a légzésem, újra hallottam a Tenger mormolását.. lassan lecsuktam a szemem.. a koponyámon átsütő NapAnya forró aranysárga fénnyel öntötte el testem. De tudtam, hogy ez nemcsak a kívülről jövő fény. Belezuhantam.. és lelkem kútjába kerültem. Maszatos kisgyerek nézett rám és a gyöngyök amivel játszott, mind bekoszolódtak már. Hihetetlen nyugalom öntött el.. odamentem hozzá és övemről lecsatoltam a forrásvizes palackot. Mesélni kezdtem neki a Vízről.. és annak csodájáról, eredetéről.. hosszasan meséltem, majd megmostam az arcát, nem szólt, csak figyelt.. kis koszos keze láttán, elfogott a részvét.. hogy lehettem saját lelkemmel ilyen kegyetlen?
Egy csermelytündér jelent meg és a gyermek bizonytalan lépésekkel ment a habok felé.. bátorítóan beszéltem hozzá.. sokáig guggolt a folyóparton és csak nézte magát, majd a friss, ragyogó színű kavicsok után nyúlt. A Forrás játékos lényei ránevettek és kavicstestvéreimmel együtt játszani kezdtünk.. egy idő után a kezem után nyúlt és a gyöngyökre mutatott, vissza mentünk értük. Az Élet Örömteli folyójának friss kékjét hoztuk és apró kagylóhéjakba gyűjtöttük őket. Majd a Forrásnál, már bizalommal nézett rám.. 'Csináljuk közösen!'- mondtam és elkezdtük megfüröszteni a gyöngyöket. Szegénykék felsikoltottak a Vízanya első érintésétől.. aztán elhallgattak.. bánatos szemükkel csak itták a Forrás gyógyító
erejét. Mi rájuk kacagtunk és bátorítottuk őket, kacagva szaladtam a Belső Gyermek után, csillogó, göndör, barna fürtjei alól, rám nevettek szemei..
A gyöngyök becsukták fáradt szemük. Altatódalt dúdoltunk nekik és halk, mély sóhajjal elszenderedtek. Lassan alkonyodni kezdett, visszakísértem a gyermeket a Partra amikor frissen épített, vidám kuckójába lépett, ott már barnamedve bocsok várták és új, szép inget is adtak neki. Megöleltem, puszit nyomtam a homlokára..

Amikor visszatértem FókaAsszony elmosolyodott.. "jól van.. most már ismered az utat, tudni fogod hányszor kell még visszatérned!"

Elbúcsúztunk az Öböl Bölcs Óriás Kagylójától és visszatértünk a Gyógyulás szigetére.

Már tudtam.. éreztem.. ahogy lüktetni kezd a vér, ereimben, megerősödve sétáltam, futottam. Tanítóimmal rendszeresen találkoztam... és készültem a visszatérésre.
A következő időkben gyakran visszatértem lelkem ragyogásába a gyöngyökhöz és a belső Gyermekhez. Értékes időket töltöttünk együtt.
Minden könnyebbnek tűnt, csak néha lüktetett fel egy furcsa foszlánya a múltnak.

Éreztem, hogy mennem kell tovább.. Sorban megöleltem őket, megköszöntem segítségüket.

Már hiányzott a Hajóm, s amikor megláttam szívem, boldogan kalapált. Fényesebb és erősebb volt mint valaha.
S egy kora hajnalon, újra kihajóztam, mögöttem akár egy gyémánt ékszer még felragyogott az ismert szirt, az öböl.. láthatatlan kezek intettek.. s én továbbindultam.

Két Szivárvány Harcos kísért át a Keselyű-szoros éles szirtjei között.

Rezzenéstelen tekintettel ugrottak a magasba, visszatérve Égi pályájukra..

Hajóm kisiklott a Nyílt Tengerre, a víz zöldes, kékes csillogása egybeforrt a Horizonttal.

Újra Úton voltunk.. a Hajóm, az Istennő .. és én.

Bárcsak mindig emlékeznénk erre a pillanatra..