Artemisz vére (részlet)

Részlet az Artemisz vére c. novellámból..

Mondtam neki, hogy ne tegye.. de nem értette meg.. felszegte fejét és elrohant. Kérleltem volna, érveltem volna, de csak a sötét űrbe kiabáltam.., mert már sehol sem volt.

Élete színpadán, hősies lépésnek tűnt. De én nem onnan néztem Őt, mint a többiek. Úgy láttam Őt, mint az ősi időkben futót. Lobogó, fekete hajjal száguldott, vad amazonként, csatákat nyerve, vad, fehér paripáján hujjogva, harsogva, életigenlőn.

Ránéztem és tudtam Artemisz vére pezseg benne, azonnal felismertem, bár ő Afrodité bájos papnői körébe vágyott.

Másként néztem rá, azzal az ősi pillantással, ami nekünk adatik meg, a rítus pillanatában születetteknek. Néztem rá farkas barna szemével, némán a hóesésben. Néztem rá bagoly sárga szemével nesztelen éji repülésben, néztem rá, mint felhergelt tigris.. 'azzal' a tűzzel, néztem rá, mint a róka, a föld erejével. De nem figyelt rám, lobogó türelmetlenség égette. (..)

Végül varjúként szálltam mögötte, testvéreim körtáncából kiválva a magasba nyúló fák, ágaiból.

Elrohant és a fekete lég úgy meredt rám, mint egy hatalmas kapu.

Hópárduccá váltam és nesztelen mancsaimmal elindultam, hogy becserkésszem a démonokat, akik üldözték őt. Nem voltam egyedül, sosem voltam. A Nagy Fehér Puha Talpak családja felismeri a veszélyt és kérés nélkül, a sürgető éteri hívásra válaszolva ered a fékevesztettek nyomába.

Szemünk villogásától, a fény erejétől megriadtak.. de érezték a félelmét s ez mindig újra és újra Hozzá vonzotta őket! Megpróbáltunk tüzet gyújtani, hörrenésünk és morgásunk láttán odébb settenkedtek. Nem tudta, pedig a védelmünk alatt állt. Rongyosra szaggatta ruháit a vad rohanásban, szíve hevesen dobogott és kimerültségében reszketett, hosszú órák után kimerülten esett össze. Pettyes bőrünket terítettük alá, s a tűz ropogó lángjainál melengettük. Rémálmai voltak és gyakran kiabált álmában. Mellé heveredtünk és az éj csillagos fényeit hívtuk, oltalmazón. Vörös Fenyők léptek hozzá közelebb, kérges kezük varázslatot hordozott. Bölcs MohaAsszonyok gyógyították

a sebeit, melyek reggelre mindig összeforrtak. Könnyei ezüst sáv-ösvényt vágtak kisebb testvérünk, a Kölyök bundájába. Őt nagyon szerette.. együtt lélegeztek, ujjai megérintették az apró pettyeket, átölelte a Kölyök nyakát és lassan elcsitult nyugtalansága. De a hajnal hamar megérkezett, s a Nap első sugaraikor mennünk kellett. Sosem mentünk túl messzire, rávicsorogtunk a démonokra és a NapAsszony aranyló tekintetére bíztuk őket. Nappal sosem voltak olyan merészek.. Mocorgott és lassan felébredt.., felejteni akart..így nem emlékezett ránk, tekintete olyan messze volt, hogy még mi sem értük el.

Nem törődtünk ezzel, bíztunk benne, hogy egy nap ez megváltozik és ahogy felismer bennünket, ráébred igaz természetére.

Tudtam, hogy eljött az idő. Mennem kellett.., az Őrzők már jelezték ezt. Megéltem már máskor is, de a történetnek ezt a részét, sosem kedveltem. A Nagy Barlang már várta Őt, s oda csak egyedül léphetett be. (..)

El akart menni.., hol kétségbeesetten rohant, hol lassan sétált. A többiek nem látták őt, viccelődtek vele, megveregették a vállát s az általános várakozás közben egyik lábukról, másikra állva megkérdezték: „Hogy vagy?” - mindig őszintén felelt, s ettől kezdve már nem figyeltek rá. Megpróbálta újra és újra összefűzni, élete történetét. Akár szakadozott filmkockák.. úgy úsztak széles vetítővászon homlokán a képek. Mi sasként repültünk és tollainkat lábai elé szórtuk, hogy felnézzen az égre.. de voltak, akik egy ajakbiggyessztéssel, gúnyosan, méreg-nyílhegy szavaikkal újra és újra egy előre megásott gödör felé lökték. Nem csinálták feltűnően.. mindig csak egy kicsit.. lassan, de mélyre ható méreg egy olyan utazónak, aki már régóta járja a sivatagot és mindenkiben, aki a kulacsát nyújtja.. megmentőt remél. Finom érzékenysége megmaradt, még ha ezt maga előtt is titkolta, gyakran „látott” csak nem hitte el.. de a Nap különösen kedves volt számára.. s az Aranyfényű, újra és újra bebugyolálta Őt!

Sokan lenézték és láthatatlan üvegdarabokkal vagdosták bőrét.., mázos mosolyukból sütött a gyűlölet és ítéleteik súlyos rétegein figyelték lépteit.

Én másképp láttam őt, szerettem és éreztem honnan jött, a régi idők nyomai ott ültek szomorú tekintetének, mély kút csillanásán.Megláttam benne a tisztán ragyogó drágakő erejét, láttam átfényleni összeráncolt homlokán és szakadt ruháinak, rongyos, tépett vásznain. Tudtam,  mekkora utat tett meg az elmúlt életek alatt..

Ahogy elment, tudtam.. most el kell válnunk egy kis időre. Nem tehettem mást.. csomagolni kezdtem, s nekiálltam kifaragni vándorbotom.

Felnevettek, tenyerüket dörzsölgették és hiéna nevetésük az Univerzum távoli bolygóihoz is elhallatszott. Kirázott a hideg.., azt hitték sikerült felfalniuk. De mi (társaim és én) tudtuk, sosem fogunk lemondani róla. Bátorításunk, hitünk, reményünk egy apró kristályba fújtuk és amikor rés támadt a lebegésben, mikor az éhes Belső Gyermek fásultan kinézett szívéből, megmutattuk neki.. és azt is, hogy a Szív Ösvényén megtalálja majd.

Míg szent szellemem nyugodtan sétált a hegyek közt, a testem és az elmém harcolni akart érte..

de már nem volt itt.., s én a zsálya testvérek szépséges füstjébe küldtem imáimat.. majd lassan elindultam a Fogyó Holdhoz, hogy sugaraiba göngyölve engedjem el fájó bánatom, s szívemet az Élet Vízébe merítsem.

(folytatás..köv)