Estefelé

Estefelé

A Hegyek feketére váltották színeik
zöld palástját, az ég felmordult és
szabadjára eresztette a Szél bátyó
vadságát,
s az Éj
éhes vadmacskái körmükkel
felszagatták a világosság
vitorláit.

Mancsuk nyomán, a  seb
vörös-narancsba jajdult
s szisszenve hallik e
hang, a
levegő éles remegésén.
Holnap is hallod
e jajkiáltó, széltépte
rohamot.

S mégis egy pillanatra
megláthattad az elfutó
Leányt, Fehér Paripa
alakban
az Istennő
édes sziluettjét
ki átvágtat
az esték, hosszú során is.

Lélegzet elakad, a szem felfele
fordul, mikor
e fénylő, éji sötétbe
benéz a Lélek,
egyetlen szeme,
mely belülről e testet
szépen
takarja.

A kehelyben ott lakó létezések,
egészen hosszú
sora feltárul,
ha a tüdő
zakatoló, nagy
remegése
felveszi
a harcot,
e hideg kiáltással,

ami kint roppan,
a sötét előtti
nagy-nagy futásban.

S a testben zakatoló
imák messzire szaladnak,
ahogy lábad már csak futva
érinti
a földet,
s megigézve
táncolnak
a talpak, megérintve
Földanya édes-bús homlokát,
a szépet!

E furcsa káosz szertefoszló
nesztelenségében,
a szürkületben
átfut előtted
egy mezei nyúl,
füle hosszú
úgy ugrik át a tájon,
hogy senki se látja.

Csak a fűszálak
lengenek, ahogy felülről
lefelé pörög,
az égi dallam,
ahogy halkan
elkezdi a nótát,
a szöcske, a kabóca,
s pityogva szól
a fürj,
az apró.

Szép futásomban
megölelem az erdőt,
a késő
estben járót
s integetek a
vén apókák
láthatatlan,
védelmező
seregének.

Tárt karral
rohanok én már,
s a kiskutya is gyorsan
galoppol,
így jutunk ki a még
lélegző
fények
utolsó csókjainak
ízes peremére.

S lelassulva a falu szélén,
álmos köszöntésbe
szőve, a
mai Föld-imánkat, meghajlunk
az Ég előtt, s
áldást terítünk az út
porlepte
szegélyén megülő
lélek-rokonságra.

Áldott Újholdat Mindenkinek!