Aranyló agancsok

Aranyló agancsok

Ma látomást láttam, szépet, éleset – a térből hirtelen rám esett egy gyönyörű kép, mesebelien szép szarvas, gondot űző, elringató.. ebből született ez a történet: Fogadd szeretettel!

Az ősi ködök ölelte Univerzum, bohókás csillagszülöttei éppen a Föld bolygó felé járatták tekintetük.

Egy idegen táj, kanyargó vándorútján, meglátták az épp egy kút felé ballagó, szomjas utazót.

Az Utazó hosszú ideje talpon volt már, csak ment, ment töretlenül, de tekintetét néha elhomályosította a ború, s homlokát ráncba húzták a múlt képei, a jelen aggodalmai. Szemét a horizontra szegezte, gyűrött térképe hajtott vonalát morzsolgatta ujjai közt.

Már átutazott a sűrű erdőségeken, már átutazott a sok vizek földjén, már átutazott a hegyek csúcsai között, most sivatagos, félsivatagos tájon haladt keresztül.

A Nap forrón tűzött és szája már lassan kisebesedett a szomjúságtól.

A múlt árnyai mögé furakodtak és néha felszántották hátát, éles körmük le-leszaggatott egy-egy csíkot magára tekert ruháiból. Valóság volt ez, vagy csak képzelte? Nemtudta.. lüktető homloka előtt egy vízió jelent meg: egy szépséges kisvárosról, csendes parkokról, arany ragyogású embrekről, s tudta, érezte, látta az otthonát.. belélegezte a nyugalom csendes és szép szigetét.

Majd a vízió eltűnt és megint csak a forróság maradt.. s a szomjúság.

Az iránytűjére nézett, tudta, hogy nemsokára itt kútnak kell lennie.

Az utazó lábai meg -megrogytak és emlékeiben visszatért az a nap, amikor még épp becsomagolt és útnak indult, vidáman, szaporán, hajthatatlanul - minden lebeszélés, minden aggódó tekintet ellenére.

A homok fel-felkavarodott a talpai alatt.. s lassan, ahogy fáradt szemeit felemelte..egy kutat vett észre. A kút töredezett szürkeségében állt, s alján valamelyest csordogált az életadó víz. A Vándorló megállt s nehézkesen, de hozzájutott egy kis vízhez.. minden cseppje kincsnek tűnt.. de remegő kezéből félre-félre szaladtak a cseppek. Kimerülten lerogyott, s mivel lassan közeledett az este.. a takarójába burkolta magát.

Most úgy érezte jártányi ereje sem maradt.., s tudta ilyenkor legjobb, ha átengedi magán a fáradságot, az érzések széles, lehúzó rezonanciáit.

Ahogy ott feküdt, s néha fel-felriadva érzékelte, hogy álomtalan álomba téved..egyszer csak úgy érezte a homokszemek mintha beszélni, suttogni kezdtek volna alatta, s finom szőnyegként zümmögtek volna.

A vándor, félálom lüktetésében éppen a múlt-miért képei-kérdései között bolyongott.. s lelke már nagyon vágyott volna egy kis nyugalomra. Általában elvégezte esti fohászait, de ma ehhez is fáradtnak érezte magát.

“Jön, jön...” Ébredj, most..most!” - szólongatták a homokszemek.. s ringatni kezdték, mintha varázslatos szőnyeg lett volna alatta.

A vándor, az utazó fel-felkapta a fejét, de szemei csukva maradtak, s csak olykor rázkódott meg teste, mintha tiltakozna az újabb merénylet ellen, ami az ébrenléthez kötné őt.

S ekkor erősebb szél kerekedett, s míg arcát selyemkendőibe bugyolálta, egy dallamot hallott.. egy kürtöt, aztán hegedűket, majd jöttek a csellók.. s egy egész zenekari mű hangzott fel. Majd váratlan csend, majd egy kis morajlás.. majd könnyed furulyaszó.. s aztán csilingelő nevetés.

Az Utazó megdörzsölte halántékát.. “biztosan nagyon kiszáradtam .. ma.” gondolta. S nehézkesen kinyitotta szemét, a sötétbe meredt, majd a szél zúgó mormolása közt pislogva le-lecsukta szemhéjait.

Valami megváltozott – szólt egy hang, belül. “A változás hív..” hallotta.. s miközben még mindig azt hitte képzelődik.. feje alá tett csomagját eligazítva, felnézett az égre. Az imbolygó szél ellenére, a csillagok fényesen ragyogtak, s mintha egy szépséges derengés közeledett volna .. egyre lejjebb, egyre lejjebb .. éppen feléje. Szája mosolyra nyílt “biztosan megőrültem, de ez mókás,,. Szinte vicces..” annyira képtelen volt, annyira szürreális és hihetetlen.. hogy majdnem felnevetett.. meglepve vette észre , hogy nevetésére csilingelő hangok hallatszottak és apró fény lények rohantak át a csillagok közt, apró tenyerükkel felé intve.. újra felnevetett és mellkasában egy furcsa, rég nem érzett melegség áradt szét.

A következő pillanatban spirál alakban a fehér fényes - kicsit az autók lámpáival megvilágított esőszemerkélésre emlékeztető fényesség -, érkezett hozzá. Ez a fehérség, akár egy ezüst tálca..úgy világított.. rajta kavargó, csillámló homokszemekkel, űrbéli csillagfény porral. Meglepetésében felült..A széles Csillagösvényen egy hatalmas Szarvas közeledett felé, mély nyugalommal, mindent átitató bölcsességgel.

A Vándor szólni sem tudott.. A hatalmas Szarvas büszke léptekkel közeledett, (az utazó rongyos koldusnak érezte magát mellette) tartásán átfénylett az Idő súlya és súlytalansága, a Tér mindent beborító, játszi végtelensége.

Mélybarna szemén átcsillant az Égiek Öregjeinek jósága, szeretete s a belső bizonyosság gyökérszerű természete.

De mindez.. semmiségnek tűnt óriás agancsához képest! Ezer ága-boga szinte betöltötte az eget, minden ága-vége aranyban úszott.. a fénylő aranyszemcsék kavarogtak körülötte. Az egész korona rázkódott, mesélt, csilingelt, harsogott, zúgott..csendesen nevetett, hömpölygött és fel-felízott, akár egy éles pillantás.

Az Utazó felemelte tekintetét s beleborzongott a látványba, a beleveszett ebbe az áramló, gözölgő, állandóan felvillanó tüneménybe..mintha egy kristálygömbbe bámult volna.

Hirtelen mintha apró tükröket látott volna.. s gondjai, nyomorúságai, földhöz kuporgó gondolat-érzelem csomagjai, mintha kis por és sötét, ázott rongydarabokként függtek volna rajta, körülötte.. meglepte, saját arcának keserű, szinte komor kifejezése, szájának keményen összeszorított vonala, s vállainak megroskadása.. mint, aki végtelen nagy súlyt cipel.

Meghökkent.. s a ragyogásból, az arany koronából felé áradó áramlat melegét érezve..így sóhajtott fel.. “bárcsak újra könnyed lehetnék, újra valódi önmagam..megszabadulva terheimtől..” s becsukta szemét.. s az otthon melegét, lángját kívánta..

Amikor felnyitotta szemét, a Hatalmas Szarvas egészen közel lépett Hozzá, Barna szemének visszatükröző, mély-tó bölcsessége, jósága szinte elnyelte őt.. Másodpercnyi, lélegzetvételnyi szünet..”Mit súg a szíved?” - szólalt meg egy hang.. s a Vándor kétségbeesetten próbálta eltakarni mellkasát.. olyan szomorú, nagy sötétséget érzett odabent. De a Hatalmas Szarvas nem hátrált meg,

egy hirtelen mozdulattal, fénylő, forgó, aranyban játszó koronáját mélyen a Vándor szívébe, szívcsakrájába merítette.

A Vándor a földre hanyatlott a lendülettől és a pillanatnyi ijedelemtől.. de aztán mintha egy másik birodalomba került volna. Érezte a Föld lüktető dobbanásait, mintha teste helyén egy végtelen energiamező terült volna el.. s a szíve maga az, ami egy lüktető kozmosszá vált. Úgy látta a szíve, akár egy hatalmas kondér.. egy fénytölcsér... amibe ez a mérhetetlenül erős agancs fénylő, arany ragyogása belemélyed, s felkavarja, átjárja fénnyel, Nap-ragyogta csillogással, s az összes szomorú szál összepöndörödve, kisimulva, mintha apró tüzek fényében, szerető apró manók kezében hordva, mind elégtek volna.

Hirtelen felragyogott előtte az élete.. annak teljességében, s a képek most nem búból faragott, szomorú, merev, márványszobrokként érkeztek, hanem pergő, dinamikus, élettel teli események láncolataként..hol nevető kisgyermeki arca, hol szabad ifjúkori száguldása, hol tehetségéhez mért kreatív alkotásai tűntek elő a térből és időből.

Láthatatlan kezek gyúrták át szellemtestének tagjait, és dns-ei, sejtjei új fényben csillogtak.. a Szíve egy szépséges, hömpölygő folyóvá vált, egy színes, vörösben izzó szívörvénnyé.. s azon kapta magát, hogy önmaga lekicsinyített alakjában ott sétál, s rá rácsodálkozik e Szív-Palota hófehér ragyogású oszlopaira, sziklarajzolta csúcsaira, zöld völgyekre emlékeztető termeire.. s tágas, nagyszerű kertjére, ami a végtelenbe merülve lebegett.

A csillogás és ragyogás szűnni nem látszó káprázatában egy ösvényt pillantott meg, ami szívének erdei sétányán vezetett. Mély sóhajokkal, felfrissült energiával sétált oda, a Nyugalom Csarnokának, szabadtéri mezejére.

A magasra törő szökőkút mellett ott ült egy Asszony, s magához intette őt. Nyugodtan odasétált s leült mellé a finom ívű padocskára, melyet borostyánként felfutó növények díszítettek.

Az asszony kék ruhában volt, méltóságteljes arca a Vének bölcsességét és mérhetetlen tudását sugározta. Gyűrűjéből a csillagok fénye áradt, s barna sáljából egy -egy falevél pergett alá.

“Megismersz? - kérdezte. A Vándor rápillantott és megcsodálta az erőtől duzzadó létezést.. s hallotta saját szívének toronyóra szerű dibben-dobbanását.

S ekkor eszébe jutott.. a sivatagi vándorlás, a lerongyolódás.. a Szarvas érkezése.. s még egy képként az időtlen túli emlékezetből .. amikor Őt ünnepelve gyűlt össze, hajdani népe tagjainál.

Az Istennő megérintette vállát és mélyen a szemébe nézett.. a Vándor szempilláin felakadtak az első könnycseppek. .. könnyűnek és tisztának érezte magát, mintha sosem bántotta volna bánat, bú, nyomorgás, vagy fájdalom a jövőtől való aggodalom, a múlttól való menekülés.

“ A Végtelen bölcsessége, bősége benned lakik, s mindvégig ott volt utazásod során..” - szólt az Istennő, a Kozmikus Anya, a SzarvasAnya, aki minden éjjel végiglépeget az égen, határtalan birodalmán. S minden Nappal, a Napszekér mögé húzódva figyeli, látja a végtelenből a hozzá áhítozók seregét.

“Meghallottuk imáid, fohászaid.. és lelked hívó kéréseit..!”

A Vándor szólni sem tudott.. szíve össze-vissza kalapált.. “Lélegezz velem”, szólt az Istennő..

s így is történt.. e Felsőbb Lény szépséges légzése során mintha apró csillagok szálltak volna a térbe, s míg a Vándor kezeit fogta.. ez az erő, ez a ritmus egyszerűen átfolyt rajta. Egyszerre megérezte, hogy minden Ő. Megérezte az egységet, a teremtés állandó lélegzetét, látta a folytonosan forgó kerekeket és látta, hogyan akasztjuk be gondunk súlyait ezekbe a kerekekbe, üllőkbe.

Azt is érzékelte, milyen jó az a “minden rendben van” fenséges nyugalom. S Már látta szíve nem egy gépezet, hanem finomságában mozduló, kecses energiaörvény, amit ha békével szól hozzá irányíthat, s együttműködhet vele, kérhet tőle.. akár egy mesebeli kifogyhatatlan varázserszény, ..

mindent teljesít.

“Adni szeretnék..” “Ajándékot, az Istennőnek..!” “Kérlek, gyönyörű szívem.. “

s ebben a pillanatban fehér galambok százai repültek elő, ebben a pillanatban vidám folyók csobogva mesélte és körbefonták az Anyát, s pillangók ültek a vállára, s virágok, növények hajtották szét szirmaik.. édes, balzsamos illat töltötte be a levegőt..s a sorban jöttek a Szív ajándékai.

SzarvasAnya elmosolyodott, s felnevetett, vele nevettek a Csillagok, s az apró, segítő lények gyorsan az Égközi csúszdákra ültek, hoyg lehuppanjanak barátaik otthonaiban és kacagva meséljék el ezt a Történetet.

Az Égi Birodalom kíváncsi lakói mosolyogva néztek le.. és a Hirtelen Ugrás, Dimenzió Őrei egyetértően bólogattak.

A Vándor összeforrt az Istennővel, saját isteni létezésével, s dermedtsége a múlttá lett... az idő messzire szaladt és ő sorra mesélte el kalandjait az Istennőnek.., aki bölcs szavaival szólt hozzá és, megértő szeretetével hallgatta őket.

... majd az idők végtelen dimenziójában.. eljött a búcsú ideje.. s a Szív -örvény palota lépcsőin visszatért testébe, s mély álomba merült.

Másnap frissen ébredt.. s tudta, hogy többé semmi sem lesz ugyanaz .. hogy pontosan emlékezett -e erre az éjszakára, hogy pontosan emlékezett-e a találkozásra, hogy egészen pontosan tudta -e mit mondott és mit halott.. nos ezt nem jegyezték fel a krónikások, de az biztos, hogy új utakra indult, s hogy gyakran mosolygott rá az éji csillagokra,

jókedvű, dudorászó Tanító lett belőle, aki szív-varázsporát újra és újra maga köré hintette, s végtelen bizalma újra és újra hozzá vonzotta a keresőket.

Néhányan megesküdtek volna rá, hogy mellette időnként csilingelést.. s nevetést hallottak.. talán így is volt.. talán csak a képzeletük játszott velük? Ha csendben figyelünk.. talán meghallhatjuk a válaszokat..