Láthatatlan

Láthatatlan

Láthatatlan aranymezők játékán
át tekintek Rád,
ki éppen átléped
a mesebeli hegyek
hóbérc födte csúcsait.

Lásd napfény nem vakít,
s szelíd büszkeséged
elrejtőzött
a vad hidegek
prém palástja
alá.

Mert Te vagy, akit hívott
az Út,
s ki félretolta
a meglapult
félelmek
sötét
árnyait.

Szívembe lélegzem
régen hallott
szavaid,
s tű-tépte
fenyvesek
kéreg partjáról
engedem
le, 

las-san
esőcsepp
áztatta
csónakom.